Szabó Bence: Soha nem nyugodhatunk meg!

Négy aranyérem, magyar-magyar döntő. Dobogó egyéniben és csapatban, két fegyvernemben. Elsőség férfi és női szakágban egyaránt. Ezekből az eredményekből egy is nagy siker lenne, ám a horvátországi kadet és junior Európa-bajnokságon mind megadatott. Az utánpótlás-válogatott teljesítményéről, a felnőtt korosztályba való belépésről, a vívósport jelenéről és a melegítős Margit-szigeti futásokról Szabó Bencével, az aranyérmes Szatmári András edzőjével, a MOB sportigazgatójával beszélgettünk.

Sajó Annamária – Hogyan értékelné a fiatalok teljesítményét? – Fantasztikus szereplés volt, nem is emlékszem rá, hogy vívócsapat világversenyen ilyen sikeres lett volna. Azt sportigazgatóként azért hozzá teszem, hogy az Európa-bajnokság nem feltétlenül tükrözi hűen az erőviszonyokat: a vívás mára túlnőtt a kontinensen, gondoljunk csak Kína és Amerika erős csapatára. Éberek vagyunk, és készülünk a március végi, moszkvai világbajnokságra. – A női kard döntőt Márton Anna és Mihalik Nóra vívta. Ennyire erős a női utánpótlás mezőny, hogy az Eb-n háziverseny alakul ki? – Itt meg kell említenem a kiváló mester, Gárdos Gábor nevét, hiszen mindketten az ő tanítványai. Nagyszerű műhelymunka folyik a BSE-ben. A középiskolás és egyetemista versenyzők is reggel hétkor edzenek, ami a vívásban, sajnos, egyedülálló. Példaértékű teljesítmény, aminek meg is lett az eredménye. – Bohus Réka, Márton Anna és Szatmári András révén női és férfi szakágban egyaránt Európa-bajnokokat ünnepelhettünk Porecsben. Egyéniben és csapatban is a dobogón végeztünk, kard- és párbajtőrvívásban. Biztosítva lenne a vívás jövője? – Ha hivatalos választ adnék, hurráhangulatban azt mondanám, hogy minden megoldódott, de a vívás nem ilyen sportág. A saját példámból kiindulva, két junior világbajnokságon indultam, de nem voltam érmes. A másik oldalról pedig junior világelsők sorát tudnám felsorolni, akik felnőttként nem lettek bajnokok. A vívásban óriási különbség van az utánpótlás és a felnőtt korosztály között. Sok tehetség van, akinek a formáját át lehet menteni a felnőtt korcsoportba, de ez nem törvényszerű.

– A sportági tendenciákat nézve, utánpótlás korosztályban ragyogóak az eredmények, felnőtt korban azonban kevésbé fényesek. Mi történik az átmenet idején? – Ez nem minden évben van így, gondoljunk csak Szilágyi Áronra és Iliász Nikolászra: előbbi a junior Eb-n kívül mindent megnyert, utóbbi pedig junior világbajnok lett. Utánpótlás versenyzőként kerültek be a felnőtt válogatottba, és egyszerre indultak a két korcsoport világbajnokságán. Persze, ez kivételes dolog, hiszen a versenyzőknek ebben a korban kell eldönteniük, hogy a sportolást vagy a tanulást helyezik előtérbe. Lehet úgy vívni, hogy elvégzik mellette az egyetemet, és lehet úgy egyetemre járni, hogy mellette vívogatnak. De aki csak vívogat, abból nem lesz válogatott. Ez azonban minden sportágban probléma, éppen ezért várunk sokat a Csillag-programtól, amely azokat a tehetségeket ápolja és tartja a sportágban, akik a junior korból már kiöregedtek, de a felnőttben még nem eredményesek. A támogatás a londoni olimpia után jelenik majd meg markánsan: szeretnénk megelőlegezett bizalomként százötven-kétszáz sportolót Gerevich-ösztöndíjjal jutalmazni, amely nem csupán az eredmények után járna. – Ha valaki juniorként Európa- vagy világbajnokságot nyer, nyilván kellő magabiztossága, s kiforrottabb jövőképe lesz. Ezen és a Gerevich-ösztöndíjon kívül mi motiválhatja a fiatal sportolókat, hogy a nehézségek ellenére sikeresen lépjenek át a felnőtt korosztályba? – Az előbb felsoroltak csak másodlagos tényezők lehetnek. Azt kell érezniük, hogy nagy bajnokok akarnak lenni. Ezt hiányolom a gyerekekből. Elvégzik a kiszabott feladatokat, meg akarnak felelni a klubjukban, de nincsen belső késztetésük rá, hogy, ha azt érzik, nem elég jók, elmenjenek egyedül gyakorolni. Persze, ehhez kell egy kis őrület. Amikor a négyszeres világbajnok Kirijenko ellen készültem, a télen elmentem a Margit-szigeti hóba futni, hogy minél jobban átérezzem az ő edzéskörülményeit. Döntetlennél ezek a pillanatok villannak fel a versenyzőben, a Jóisten is lenéz rá, a pást is arra lejt, így sikerül a győzelem. Megszállottan kell koncentrálni. – A juniorok sikeresen szerepeltek, kicsit megnyugodhatunk, de mi a helyzet a felnőtt kardcsapattal, amely Moszkvában vívhatja ki az olimpiai kvalifikációt? – Soha nem nyugodhatunk meg, a malomkerék állandóan forog! Amikor a versenyző beadja a győztes találatot, egy perc öröm után az edző már azon gondolkodik, hogyan készítse fel a csapatversenyre. Porecsben Andriskának volt két nap pihenője a győzelme után, ám akkor is futott, és iskoláztam vele. Aztán jött a csapatverseny, ahol másodikok lettek, de már ott is azon tűnődtem, hogyan készüljünk a világbajnokságra, és hogyan jutok el Iliászhoz Tatára. A felnőtteknél a kvalifikáció megszerzése a legfontosabb, és minden egy hajszálon fog múlni az utolsó pillanatban. Elképzelhető, hogy szerencsésen, de azzal is számolnunk kell, hogy szégyenszemre csak pár versenyzőnk lesz ott Londonban. Soha nem lehet hátradőlni, maximum az olimpia után. – A pekingi szereplés után minden sportszakember megkapta a kérdést a saját sportágára vonatkozóan: mi történt? A vívás esetében mi a válasz erre? – Athénban huszonkilenc olimpiai pontot szereztünk, Pekingben tizennégyet. Őrült gyenge  szereplés volt, nincs mit magyarázni. Rengeteg kritikát megfogalmaztam az ügyben, és borzalmasan sokat téptem a számat. Nincs szakmai vezetője a magyar vívásnak, mert a szövetség ügyvezető igazgatója nem az. Az elnökségben nincsenek olyan karizmatikus vívó egyéniségek, mint annak idején Kárpáti Rudolf, Kovács Pál és Bay Béla volt. Ettől fényévekre vagyunk. Némelyik tagon azt látom, hogy nyűg, hogy elvállalta a posztját. A szövetségi kapitányoknak érdekellentéteik vannak, így szétdarabolódott a sportág. – Rémülten hallom, hogy olyan emberek ülnek a sportvezetésben, akiknek ez nyűg. Mintha olyanok tanítanának, akik utálják a gyerekeket! – Találkoztam olyan elnökségi taggal, akinek tele a hócipője a sportággal. Akkor mondjon le! Szekértáborok alakultak ki, amelyekben csak azért ülnek emberek, mert, ha már elvállalták a posztot, elmennek az ülésre. Az, hogy nem határozatképes az elnökség, és úgy kell összetelefonálni a küldötteket, nem méltó ahhoz a sportághoz, amely az olimpiai aranyérmek tekintetében az első helyen áll. Már nem is megyek elnökségi ülésre. – Ön finoman fogalmazva is szabad szájú. Hogy lehet, hogy mégis szövetségi kapitány volt, jelenleg pedig a MOB sportigazgatója? – Ahogyan öregszik az ember, egyre inkább politikusabb, de éppen azért kerültem ide, mert szakmai háttér van a mondandóm mögött, nem pedig az, hogy megbántsak valakit. Nyilván sértettem érdekeket, de én már nem fogok változni. – Most az a tendencia a magyar sportban, hogy aktív pályafutásukat abbahagyott élsportolók kerülnek vezető szerepbe. Ez egyfelől jó, hiszen ki ismerné jobban a sport ügyes-bajos dolgait, ha nem az, aki maga is megélte őket. Másfelől, az emberek nem kedvelik az öltönyös vezetőket, és nem hiszik el, amit mondanak, míg a sportolókat szeretett hősnek tekintik. – Ez így van rendjén, szeressék is jobban őket! De az csak hitelesebb, akin nem csak nyakkendő volt, hanem sportfelszerelés is! Az sem törvényszerű, hogy egy jó sportolóból jó sportvezető lesz, de mivel volt azon az oldalon is, és emlékszik, milyen rossz volt, amikor nem értették meg, lerázták, könnyebben átérzi a problémát, és meglátja a megoldást. – És változik is, hiszen a posztjával járó PR-közleményeket azért ön is belefűzte minden válaszába. Nem hiányzik, hogy csak felkapja a sportcipőt, a melegítőt, és fusson a Margit-szigeten? – Nem, mert folyamatosan ezt teszem. Szerintem túl is sportolom magam, néha fáj mindenem.

– Sportolóként mindent elért, edzőként pedig egy junior Európa-bajnoki és egy világbajnoki aranyérem birtokosa. Ha beletesszük az eredményeit a mérleg két serpenyőjébe, mekkora súly kell ahhoz, hogy eldöntse, merre billenjen? – Az a csúcs, ha egy sikeres versenyzőnek megadatik, hogy edzőként is sikeres legyen. Ez nem törvényszerű, de egyre több példát látni rá a világban. Porecsben az edzőket is kiszólították a díjátadóhoz, így a Himnuszt a versenyző mellett hallgattuk végig. Kicsit úgy éreztem, nekem is szól. Persze, egy olimpiai bajnoki címet nem lehet összehasonlítani egy junior világbajnoki címmel, de az edzőségnek is vannak fokozatai, és szeretném átélni, hogy valamelyik versenyzőm világ-, netán olimpiai bajnok legyen. – Sportigazgatóként vagy edzőként nézi a versenyeket? – Mindkét szerepben. Ha látok egy szép akciót, az edzői vénám jön elő. Ez a második világverseny, amit a tanítványom nyer meg, Iliász Nikolász junior vb-aranya után most Szatmári Andriska lett junior Európa-bajnok, és azt gondolom, ez a tekintélyemnek is jót tett, és azoknak is jelent valamit, akikkel együtt dolgozom. Ha viszont látom, hogy az oroszok vagy a franciák hogy futtattak fel egy tehetséges versenyzőt, azon gondolkodom, hogyan tudnánk a módszert Magyarországon is meghonosítani. Más sportágak versenyeit is látogatom, és így jobban fel lehet tárni a problémákat, mint amikor nyakkendőben ülünk az asztalnál, és feszengünk. Ha bejön hozzám valamelyik sportág edzője, nem mondhatja azt, hogy > Mondhatom én ennek bármit, még életében nem érzett büdös zoknit az öltözőben!<. – A tekintély kérdése a fiatal versenyzőknél is fontos, hiszen ebben a korban példaképet keresnek maguknak. Ön edzője, mentora vagy ideálja a tanítványainak? – Igyekszem mindegyik lenni. A mesterem, Zarándi György hitvallását vallom, akit apaként tiszteltünk, hiszen bármilyen problémánkkal fordulhattunk hozzá, de jó humora miatt barátként is kezeltük. Nagyon sokat tanított nekem, nem csak karddal a kezében, hanem pedagógiában is. Délután négykor hulla fáradtan megyek le a Vasasba, de amint a tanítványaim között vagyok, és kardot veszek a kezembe, elillan az érzés. – Miközben az interjúvázlatot írtam, feltűnt valami. A vívásból származnak a sport alaphasonlatai, miszerint kivívni az indulás jogát, csatát vívni, egymás ellen vívni. – A vívás kombat sportág, amelyben annak idején párbajra mentek egymással az emberek. Ha kisebb volt a sértés, első vérig, ha nagyobb, halálig tartott a küzdelem. Azt szimbolizálja, hogy tisztességes, szemtől-szembeni harcban érvényesítem az akaratomat.

– Az ifjúsági világbajnokságon milyen akaratnak kellene érvényesülnie? – Ez az eddigi szuper kérdések után ez kissé amatőrre sikeredett. – Az edzőhöz és a sportigazgatóhoz alanyi jogon jár a kérdés, hogy mit vár a tanítványától, nem? – Amikor az edző megtanítja az akciót, a gyakorló folyamatban a versenyzőnek tökéletesen kell végrehajtania. De a mesterem mindig azt mondta, hogy nem érdekli, ha a küzdelem hevében az utolsó tust úgy adom be, hogy fejre célzok, és váll lesz belőle: a győzelem a lényeg. Bár Andriska gyönyörű technikával lett kardvívó Európa-bajnok. Az európai szövetség főtitkára, aki párbajtőrvívó, azt mondta, hogy nem tudna bíráskodni a szakágban, de Szatmári egyértelműségét ő is látta. Egyetlen komoly mérkőzése volt, a harminckettő között, az orosz Ibrahimovval, aki a fegyvernem legtehetségesebb versenyzőinek egyike. Sokan mondták, hogy az volt az igazi döntő, mert utána az Andris mindenkit 15:8-ra, 15:6-ra, óriási különbséggel vert. Az ifjúsági világbajnokságon megelégednék azzal is, ha kevésbé szép vívással, 15:14-ekkel sikerülne neki. – Akkor mégis csak megérte feltennem ezt az amatőr kérdést, mert edzőként válaszolt rá, ahogyan Szatmári Andriskáról beszélt… – Elsősorban a MOB sportigazgatója vagyok, és akármennyire is megszakadna a szívem, ha találnék egy megfelelő edzőt, el kéne engednem a tanítványaimat. De önszántamból ezt nem tudnám megtenni, mert nem látok  jó szakembert, és mert érzelmileg is nehéz lenne nélkülük...