Nem akadály a magasság

Április 20. és 22. közt Dániában rendezik a huszonegy éven aluliak latin világbajnokságát. A viadalra készülő, magyar bajnok Hegyes Bertalan, Kis Violetta duó egymásra találásáról, az érzelmek kifejezéséről és a magasság dilemmájáról mesélt portálunknak.

Sajó Annamária Ifjúsági standard és felnőtt tíztánc Európa-bajnokság, U21-es latin világverseny: a Hegyes, Kis páros áprilisi programja. A Szilver TSE kettőse kilenc Eb-re és vb-re vívta ki a szereplés jogát, miután itthon megnyerték a korosztályos és a felnőtt bajnokságot is. Bertalanék nem jönnek zavarba: maximalisták, akik a parketten és az érettségi vizsgán is dobogós helyezésre vágynak. – Bertalan, a fiúgyerekek általában kemény sportokat választanak. Te hogyan kerültél mégis a táncparkettre? Hegyes Bertalan: – Gyerekkoromban sok sportágat kipróbáltam, de mindegyiket hamar meguntam. Míg másokat a foci, a röplabda vagy a gimnasztika érdekelt, engem a táncolás hozott lázba. Az osztályfőnököm hívta fel a figyelmemet az iskolai oktatásra, és rögtön jelentkeztem is. Emlékszem, édesanyám kérdően nézett, amikor hazavittem a papírt, azt hitte, hogy ez is csak egy fellángolás lesz, mint a többi. De egy percig sem mondanám, hogy könnyű sportágat választottam. – Nem volt idegen a feszülős ruha, a zselézett haj, a dresszkód? H.B.: – A zselézett haj nem okozott gondot, bár mindig megnéznek, amikor versenyről hazajövet betérünk egy benzinkútra vagy egy étterembe. Egy férfi táncruhát férfiasra, dögösre is meg lehet csinálni, tévhit, hogy tetőtől talpig passzentosan kell megjelenni. Sosem érdekelt azok véleménye, akik nem értenek a tánchoz, vagy egyszerűen csak irigységből húznak le. Édesanyám nagyon jó ruhatervező, aki mindig egyedi ruhákat tervez nekem. – Violetta, a lánygyerekeket hamar megbabonázza a fodrok világa. Hogy kerültél a táncparkettre? Kis Violetta: – Általános iskola első osztályában az órarendben szerepelt a társastánc. Bár még csak hat éves voltam, három éve néptáncoltam. A heti két órát László Csaba tartotta, aki immár tizenkét éve edzőm és példaképem. Meglátta bennem a tehetséget, így második osztálytól elkezdtem versenyezni. – A mozgáskultúra fejlesztése hamar nőies megjelenést eredményez. Számodra mi a fontosabb: a külső, a gesztikuláció vagy a lépéssor? K.V.: – Mindegyik. A társastánc magába foglalja a sminket, a ruhákat, az érzelmeket, amelyeket gesztikulációk során fejezünk ki, és a lépésekből felépülő koreográfiát. Ezek együtt alkotnak egy egészet, a táncos egyéniségét, a zsűri pedig ezt a kész terméket pontozza. – A versenytánc legfontosabb kitétele a pár. Hiába tehetséges egy táncos, ha nincsen megfelelő partnere. Hogyan találtatok egymásra? H.B.: – Violetta elérhetetlen csillag volt számomra, sosem gondoltam, hogy valaha is táncolhatok vele, hiszen többszörös magyar bajnok volt. Szatmári Szilvia, a klubvezetőnk már akkor mondta, hogy mi egyszer együtt fogunk táncolni, csak akadály volt a magasságkülönbség, ugyanis én körülbelül egy fejjel alacsonyabb voltam. A 2007-es győri latin bajnokság után azonban az akkori párom abbahagyta a táncot, így került sor egy próbatáncra Violettával. Nagyon jó érzés volt, sosem felejtem el azt a néhány percet. K.V.: – Én már jó pár éve a Szilverben táncoltam akkori párommal, amikor Bercit megismertem, de magasabb voltam nála. Vártunk, vártunk, Szilvi összehívta ezt a próbatáncot és akkor úgy döntöttük, hogy együtt szeretnénk folytatni, bízva benne, hogy Berci hamarosan megnő. És így is lett. – Sportágatokban csak egy szempont a tökéletes lépéssor: érzelmeket kell elhitetni a parketten. Mennyire tud egy  fiatal versenyző kiforrott érzésvilágot megjeleníteni? H.B.: – Minél idősebb az ember, minél többet tapasztalt, annál kifinomultabb kifejezőkészsége lesz. Kicsiként természetesen mi is gyerekesen viselkedtünk a parketten, de ahogyan telik az idő, és egyre több hatás ér minket, annál jobban tudjuk átadni az érzéseinket. K.V.: – Az érzelmek kifejezése természetesen függ az életkortól és attól, hogy milyen közegben van az ember. Az arcjáték elengedhetetlen a parketten, ezért is művészet a tánc, nem pusztán sport. A kisugárzás, tehát a nézőt és pontozóbírót érő hatások sokszor többet érnek, mint a tökéletes technikával eltáncolt alaplépések, hiszen magával ragadják az embert. – A táncosok versenynaptára a futballistákéval vetekszik: minden hétre jut verseny. Hogy lehet így mindig a legjobb formát hozni? H.B.: – Elszívja ember energiáját, főleg ha tíztáncol is, mint mi. Nem elég a közös edzésekre bejárni: komoly előmunka folyik. Az Európa- és világbajnokságok előtt már hónapokkal el kell kezdeni a felkészülést, ami éjszakákba nyúló, nagyon összetett erőnléti és futó edzéseket is jelent, nem csak táncolást. Emellett az iskola sem elhanyagolható, hiszen közeledik az érettségi. K.V.: – Ez a sok verseny azért okoz gondot, mert egy évben egyszer, maximum kétszer lehetünk csúcsformában. Ezért ki kell választani a számunkra legfontosabb viadalokat, ahol percre pontosan tudunk robbanni a parketten. – Ez számomra kicsit olyan, mint amikor valaki világbajnokként kerül ki az olimpiára, így sokat várnak tőle. Az elsőség teher, vagy motiváció? H.B.: – Szerintem mindkettő. Nagyon jó érzés megnyerni egy rangos versenyt, hiszen a legnagyobb motivációt a pozitív visszaigazolások adják. Emellett teher is, mivel szeretnénk megtartani azt a szintet, amit már elértünk. Nem adhatunk alább: magunkkal szemben ez a legnagyobb elvárás. K.V.: – Egyszerre mindkettő! Nagyon jó érzéssel tölt el, hogy ez a negyedik év, amikor a pontozóbírók bennünket láttak a legjobbnak a magyar bajnokságon. Ez nagy felelősséggel jár, hiszen tudom, hogy egy versenyen nagyon sok szem szegeződik ránk, és hogy sokat várnak tőlünk. Emellett pedig motivál, mert ha képesek voltunk megnyerni az összes magyar bajnokságot, akkor még több gyakorlással még nagyobbat álmodhatunk. – A huszonegy éven aluliak első latin bajnokságát is megnyertétek, tehát ti vagytok az első magyar bajnokok. Ennek a házi történelemnek milyen folytatása lesz? H.B.: – Szeretnénk továbbra is tartani ezt a szintet és mivel ezzel az évvel nekünk bezáródik az ifjúsági korosztály, az áprilisi versenyek lesznek az utolsó lehetőségek, hogy Európa- és világbajnokságon indulhatunk a felnőtt korosztály előtt. K.V.: – Tavaly óta kétszer írtunk tánctörténelmet: a tavalyi tíztánc Eb-n döntőben táncoltunk, az idei magyar bajnokságon pedig egy nap nyertünk ifi és felnőtt korcsoportban. Remélem, egyszer bekerülünk a tíztánc világbajnokok történelmébe is. – Napi edzések, magánórák: hogy lehet ebbe beleilleszteni az iskolát? H.B.: – Elég nehéz úgy csinálni mindent, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki magunkból. Szerencsére olyan gimnáziumba járunk, ahol nagyrészt tolerálják a versenyzés miatti hiányzást – persze az eredmények fejében – és nagyon segítőkész tanáraink vannak, akik megengedik, hogy később írjuk meg a dolgozatokat. Ennek ellenére iszonyúan nehéz mindenben a legjobban teljesíteni, és nem ritka, amikor utazás közben vagy az egész hétvégét eltöltve kell pótolnunk az elmaradt tanulnivalót. Ez sok lemondással jár, de egy sportolónak ezt vállalnia kell. K.V.: – Délelőtt iskola, délután edzés: tanulásra idő nincs, ezért mindent órán kell megjegyezni. Még gondolkozni sincs időm az érettségin, pedig mindjárt itt van. Ősztől azonban Egerben tanulok majd, ahol egyéni tanrendem lesz, és az iskola támogatja a sportot. – Mivel lennétek elégedettebbek: ha az érettségi, vagy a döntő után hajolnátok meg sikerrel? H.B.: – Én maximalistának ismerem magam, nem lennék nyugodt, ha csak az egyik nem úgy sikerülne, ahogy én azt elvártam. Közeledik az érettségi is, és ez frusztrál, mert közben nagyon fontos versenyeink is lesznek, amelyekre keményen kell készülnünk. Egyik sikerről sem akarok lemondani, szeretném mindkét megméretést legjobb tudásom szerint teljesíteni. Bízom benne, hogy a lelkiismeretem nem fog nyugton hagyni, és elérem a céljaimat az életben. K.V.: – Én is maximalista vagyok, tehát akkor lennék a legelégedettebb, ha világbajnokok lennénk, és olyan természetgyógyász lehetnék , aki mindenkit meg tud gyógyítani.