„Megvolt a hét kör futás?” - kérdezi Sebestyén Júlia szigorúan a tanítványaitól a gyakorló jégcsarnokban. Az Európa-bajnok műkorcsolyázó az igenlő válasz után sem enyhül meg: „Helyes, akkor jöhet a gimnasztika, aztán az ugrások.” Azonban amint elfordulnak, büszke tyúkanyóként mesél a Sebestyén Korcsolya Sport Egyesület növendékeiről.
Sajó Annamária – A közönség szerintem főleg arról jegyzett meg magának, hogy hazai pályán lettél Európa-bajnok 2004-ben, Budapesten. Hogy kerültél a palánk túloldalára?
– Amikor versenyzőként éreztem, hogy közeledik a pályafutásom vége, eldöntöttem, hogy nem szakadok el a műkorcsolyától. A 2010-es torinói világbajnokság után visszavonultam, egy-két gálán még részt vettem ugyan, de lassan elkezdtem edzősködni is. Először Debrecenben segítettem a sportolókat, aztán Budapesten, végül pedig teljes erőmmel erre koncentráltam. Több mint tíz versenyzőm van, héttől-tizenhat éves korig, idén pedig megalakult a saját egyesületem, a Sebestyén Korcsolya Sport Egyesület. Emellett pedig nyáron, Frankfurtban elvégeztem a nemzetközi technikai sportbírói tanfolyamot. A palánk túloldalán is ott vagyok zsűritagként.
– Versenyzőknél szokás a bíráskodást szidni. Különösen az esztétikai sportágakban, amelyekben divat a sportdiplomácia gyengeségére és a zsűrik szívének hazahúzására fogni a lepontozást. No, most milyen a másik oldalon ülni?
– A technikai panelben vagyok, tehát azt nézem, hogy a versenyző milyen elemet mutat be, milyen nehézségi fokon, kiforogta-e a kellő fordulatot. Igyekszem tárgyilagos és reális lenni, mégis azt gondolom, amíg ez pontozásos sportág, száz százalékosan nem lesz objektív. Tényleg fontos a sportdiplomácia, és hogy milyen nemzetiségű a bíró. Remélem, ezek a fiatal és tehetséges versenyzők kikerülnek majd a nemzetközi élvonalba, és megkapják a szükséges sportdiplomáciai támogatást is.
– Csillog a szemed, amikor a tanítványaidról beszélsz. Jól sejtem, hogy többet élsz át az edzőségből, mint hogy megtanítod a gyereket forogni?
– Igyekszem mindent tudásomat, tapasztalatomat átadni nekik, és jó érzés, hogy mindent megcsinálnak. Edzésen csak azt hallom: megcsinálom, mert a Juli azt mondta. Nem lettem Juli néni, mert némelyikükkel sporttárs voltam. Nekem az a legfontosabb, hogy élvezzék ezt a sportágat, ha már ezt választották. Na jó, igazából nagyon tehetségesek: tavaly magyar bajnokok lettek, a nemzetközi versenyeken dobogóra álltak, és a hat állomásból álló olimpiai körversenyen az egyik tanítványom nyerte a hét-nyolc éves korosztály összetettjét.
– És a gyerekek hogyan kezelik, hogy az a lány, akit nemrég még a televízióban néztek talpig flitterben, rangos nemzetközi versenyeken, eléjük áll melegítőben, és azt mondja: Na akkor fussál még hét kört!
– Valamilyen szinten példaképként tekintenek rám, de nem azért, amire te gondolsz. A nagyobbakkal nemrég még együtt edzettem, és látták, hogy a Juli mindig az előírt mennyiség kétszeresét csinálta meg. Látták, hogyan ugrom, néha hogyan teszem le a kezemet a jégre, ezért jobban elfogadják a tanácsomat, mert közülük való vagyok.
– A műkorcsolya nem a legelterjedtebb sportág Magyarországon, így a versenyzőket akkor ismeri meg a szélesebb közönség, ha szó szerint kiugróan teljesítenek. Hogy lehet ezt megértetni a kicsikkel?
– Korábban sikeres volt a műkorcsolya itthon, a téli olimpiákon pedig ez a legnézettebb sportág. Más kérdés, hogy Magyarország nem a téli sportok hazája, és nehezebb körülmények között készülünk, mint a külföldi vetélytársak. Ha még így is eredményesek tudunk lenni, bízom benne, hogy idővel javulnak a feltételeink, és akkor a műkorcsolya visszajuthat korábbi szintjére. Most van egy nagyon ügyes tizenhárom-tizenöt éves korosztály, és remélem, hogy a fiatalabbak is beérik őket. Már utánpótláskorban fontos, hogy több jó versenyzőnk legyen, mert bármikor bekövetkezhet egy sérülés, és azt sem tudni, hogyan fogják átvészelni a fiatalok a serdülőkort.
– Mit élveztél jobban: amikor sportolóként, egyénileg mutattad meg magad, vagy amikor most edzőként a háttérből tolod előre a fiatalokat?
– Versenyzőként könnyebb volt. Persze nehéz volt kiállni több tízezer ember elé, hogy három percben megmutassam a tudásom legjavát. De amikor edzőként állok a palánk szélén, és elindul a zene, a gyerekek pedig elkezdik a programot, és tudom, hogy már nem tudok nekik segíteni, az sokkal nehezebb. A siker a versenyző és az edző közös munkájának eredménye. Nincs olyan versenyző, aki eredményes lehet edző nélkül, és ez fordítva is igaz. A hétköznapokban éppen azért vagyok velük szigorú, hogy utána együtt örülhessünk.
