OlimpIKONná váltak

Világbajnoki hatodik, ám a magyar jégkorongsportban elsőnek vallhatja magát az U18-as női válogatott abban, hogy vébén bennmaradt a legjobbak között. A csapat kiharcolta az elismerést, és olyan programsorozat vendége volt, ahol addig többek közt Kozák Danuta, Berki Krisztián, Czene Attila, Pulai Imre, Horváth Csaba is járt. eFBé „Családias esténk lesz, de ez nem baj” – fogadott Gömöri Csaba, az U18-as női jégkorong-válogatott szövetségi kapitánya a budatétényi Klauzál Gábor Művelődési Ház bejárata előtt. Arra utalt, hogy a „Szabó családnak” (ahogy a lányok és a stábtagok maguk között elnevezték egymást) a fele tudott eljönni, a teremben pedig sok a hozzátartozó, a barát, a törzsszurkoló és a kis Budai Bocs: néhányan Gömöri csapatából. A válogatottból tizenegyen jöttek el: Németh Anikó, Németh Bernadett, Tóth Enikő, Pintér Hanna, Pintér Lili, Medgyes Dorottya, Poltzer Renáta, Köles Kata, Horváth Tifani, Somogyi Vivien és Váradi Nikolett. A stábból pedig ketten, a szövetségi kapitány és a felszerelés-menedzser – nem mellesleg, „krónikás” – Medgyes László. A Klauzál Ház igazgatóját, Mészáros Csaba házigazda-moderátort két oldalról vette körül a hölgykoszorú, valamint a két további beszélgetőpartner, Gömöri Csaba és Karsay Ferenc. Utóbbi a XXII. kerület alpolgármestere, ám ezúttal a szövetségi kapitány korábbi trénereként volt jelen: Gömörit ifiként edzette a válogatottban. Karsay szerint sokkal előrébb tart ma a magyar jégkorong, mint huszonegynéhány évvel ezelőtt, a női szakág pláne, hiszen akkoriban ez még csak ötletként létezett. Gömöri Csaba a számokkal kezdte a csapat rövid történetének értékelését, s lám, a száraz statisztika is csak látszólag az, egyébként a csoda alapja. „A tavalyi divízió I/A-s vébé óta a helyszín után tromsöi csodaként emlegetik a feljutást. Az eredmény lehet, hogy önmagában is az, de ha a körülményeket nézzük, akkor mindenképpen. Kanadában kétezer-ötszáz jégcsarnok van, ez az igazolt magyar játékosok számát tekintve azt jelenti, hogy minden magyar profi jégkorongozóra jutna egy csarnok. A tengerentúliaknak nyolcvanezer igazolt játékosuk van.”

Hogy valami újat halljanak a lányok is, megtudták, hogyan került a csapat élére Gömöri mester 2009-ben. „Nem szoktunk erről beszélni. A csapat rövid történelmét ismerik, megélték saját maguk. Négy évvel ezelőtt lelkes szülők keresték meg a szövetséget, hogy több csapatban játszanak a fiúkkal együtt igencsak ügyes lányok is, hátha lehetne kezdeni valamit… Egy pénteki napon jött a telefon, és volt rá egy egész hétvégém, hogy eldöntsem, vállalom-e a felkérést. A gondolkodás közben felhívtam több barátot, ismerős, s bizony nem egy, nem kettő mondta azt, hogy ne vállaljam el. „Te, figyelj, ezek bénák!” Általában így foglalták össze a tanácsot. Néhány héttel később, az első felmérő száraz és jeges teszt eredménysorát látva már tudtuk Buzás Norbert kollégámmal, hogy jól döntöttünk – ő is, amikor vállalta, hogy velem dolgozik. Bénázásról szó sem volt. Azóta persze mindenkinek megváltozott a véleménye és ez a lányok érdeme.” A lányoknak abból a szempontból nem jutott hálás feladat, hogy az eredményeket kellett volna először felsorolniuk. Gyorsan összesúgtak, s ha a számokban nem is, egyvalamiben mégis egyetértettek: „A gólokra, a nevetésekre, az örömre, a játékra emlékszünk minden meccsről; a számszerű eredményekre már nem, mert nem az a legfontosabb.” Szinte mindenkiről kiderült, hogy korcsolyatanulás közben választotta a sportágat: a korizás jól ment, a műkorcsolya stílusa azonban nem feküdt a nekik. Ha bárki a közönség soraiból az edzésmennyiséget és meccsek számát hallva úgy gondolta, hogy a lányoknak egyáltalán nincs szabadidejük, a szövetségi kapitány kedves történettel cáfolta az elképzelést. „Előfordult, hogy a stáb tagjai lementek egy budapesti szórakozóhelyre – mi sem vagyunk még olyan öregek, néha-néha megfordulunk a fiatalabbak között. Aztán a táncparketten összetalálkoztunk a saját játékosunkkal. Táncoltunk egy jót, beszélgettünk is, majd mindenki időben hazament. Nem tiltjuk, nem is tilthatjuk meg a lányoknak, hogy adott alkalmakkor éljék a mai tizenévesek életét. Ettől még nem eredménytelenebb a munka, s ezt igazolja, hogy ebből a csapatból többeknek van Élen a tanulásban, élen a sportban-oklevele.” Képgaléria ITT.

S a jó tanulóknak bizony felelniük kellett, méghozzá a Budai Bocsok csapattagjainak kérdéseire. A példaképeik előtt ülő kissrácok nem hagyták annyiban az elmaradt „statisztikát”, s a „Ki lőtte Kanadának a gólt?” kérdést szegezték egyből a lányoknak. Válaszként Horváth Tifani kezébe adták a többiek a mikrofont, aki gólszerzőként azt is megválaszolhatta, hogy kitől kapta a passzt. „Srácok, súghatok? Inkább azt kérdezzétek meg, hogy milyen érzés Kanadának gólt lőni? Nagyon szeretném tudni, ha már nekem játékosként nem adatott ez meg” – segített Gömöri Csaba, aki igazi Kanada-rajongó, s ha játékosként nem is, tanítványai hathatós közreműködésével 2012. december 29-én teljesülhetett élete nagy álma…