Hagyd játszani a gyereket!

Az FTC és a magyar válogatott élő legendáját, Nyilasi Tibort kértük meg arra, hogy a most induló „Rég volt – szép volt“ című sorozatunk első szereplőjeként hasonlítsa össze a hajdani idők utánpótlásképzését a maival. A mindmáig roppant népszerű „Nyíl” szerint manapság az a legnagyobb baj, hogy már nagyon fiatal korukban sem hagyják játszani a gyerekeket. Az egykori Ezüstcipős futballista visszaemlékezett első stoplis cipőjére és tanácsokkal is ellátja azokat a fiatalokat, akik nagy játékossá szeretnének válni.

Nagy-Pál Tamás - Hogyan is kezdődött ez a nem mindennapi pályafutás? Mint manapság, már 6-7 évesen bekerült egy egyesületbe? - Dehogyis! A grundon kezdtem el focizni. Aztán 1965-ben, tízévesen igazolt le a margitszigeti Úttörő Stadion. Ott már szervezett formában heti két, majd később három edzésünk volt. Egy átlagos napon elmentem az iskolába, aztán ebéd után irány a grund vagy az edzés füves pályán, ami hatalmas örömet okozott. Délután kettőtől este nyolcig nem volt más, csak foci, foci és foci. - Akkor ezek a grundok voltak ahelyett, amit manapság már egészen fiatal korban megkapnak a gyerekek az edzőktől? - Mi, öregek, mindig azt mondjuk, hogy az igazi alapokat a grundon szereztük meg. - Hogyan látogatták akkoriban az edzéseket? Nyilván nem autóval hordták a szülők hetente többször, mint manapság. - Én pont azért kerültem az Úttörő Stadionhoz, mert csak át kellett sétálnom a Margit-hídon és már ott is voltam. Való igaz, manapság Budapesten tíz-tizenkét éves korig nem szívesen engedik ki egyedül a szülők a gyerekeket. Engem viszont a dolgozó szüleim bátran elengedtek, nem voltak rákényszerülve, hogy kézen fogjanak és vigyenek. Ma sajnos bármi érheti egyedül a gyereket a nagyvárosban. A másik baj, hogy nincsenek a lakóhelyekhez közel olyan pályák, ahová el tudnának gond nélkül járni a kissrácok. - Viszont a körülmények, gondolom, azért a mostaninál szerényebbek lehettek. - Természetesen, de nekünk már az is hatalmas örömöt jelentett, hogy füves pályán játszhattunk. Aztán, amikor megkaptam az első szerelésemet, még nagyobb boldogságot éreztem. Ez, remélem, ma is így van. Így érzi meg egy gyerek, hogy egy közösségbe került. Mert szerintem nem az a lényeg, hogy már fiatalon is neves klubnál játsszon valaki, hanem, hogy egy olyan közösségbe tartozzon, amelyik formálja őt. - A családi kasszát egyébként mennyire terhelte meg akkoriban a tagdíj, az utazások költsége, vagy éppenséggel a manapság méregdrága, márkás futballcipő? - Egyszerűbb volt minden, tisztább viszonyokkal. Tagdíjat nem kellett fizetni, semmibe nem kellett beszállniuk a szülőknek. Nem tudom hogyan, de így is működött a dolog. A szülőknek csak a focicipőt kellett megvenni, bár a klub biztosított egyet, még azt a régi hagyományosat, amire fel kellett szögelni a stoplit. Igazi retro volt. Emlékszem, nekem édesapám vett egy Leone Sport márkájú stoplis cipőt. Azonnal beleszerettem, csodacsuka volt, hófehér talppal. Minden edzés után, amikor hazamentem, benzinnel mostam a talpát, hogy lejöjjön róla a fű meg a sár és hófehéren virítson. - Mi a helyzet az edzésmódszerekkel? Az MLSZ utánpótlásvezetőjeként nyilván látja a különbségeket. - Összetett dolog. Hiányzik az akkori infrastruktúra, nincsenek meg a grundok sem. Az MLSZ most próbálja a pályaépítéssel újrateremteni ezt a kultúrát. Egyébként voltak jó dolgok a régi módszerekben, bármennyire is megváltozott a világ, ezeket át lehetne venni. Gondolok itt az alap technikai képzésekre a passzolás, a rúgás terén. A másik nagyon fontos dolog, ami az én koromban még működött: a gyerekeket tizenkét éves korig hagyni kell játszani. - Ezt kifejtené bővebben? - Hagyni kell, hogy a gyerekek beépíthessék a saját gondolataikat a játékba. Mondok egy példát: nem értek egyet azzal, amikor a kettő az egy elleni játék után az edző elmagyarázza a gyereknek, hogyan cselezze ki a másikat. Magától kell rájönnie. Kényszeríteni kell őket, hogy gondolkozzanak. Ez nem jelenti azt, hogy rosszak a mai edzésmódszerek, csak túl fiatalon kezdik el a képzést. Ha belegondolok, egy Didier Drogbának, Lionel Messinek vagy Cristiano Ronaldónak senki nem mondta meg tízévesen, hogyan oldjon meg egy ilyen játékot. Hagyd játszani a gyereket! Ez a mottóm. Nem lehetne ez a címe az interjúnak? Mert szerintem tényleg ez a legfontosabb. Nem szabad kiölni az egyéniséget, hiszen minden kisgyerek más személyiség. - Ez szóljon a szakembereknek. És ha egy tízéves fiúcska kérdezné meg öntől: mi kell ahhoz, hogy nagy játékos legyen belőle? Mit tanácsolna neki? - Nagyon szeresse a focit, szinte a labdával aludjon, az legyen a kis kabalája. Nézze a meccseket, járjon ki a szülőkkel a stadionokba, mert valakihez vagy valamihez kötődni kell. Jó lenne, ha szívesen látogatná a magyar bajnokikat. Ott találhat magának vágyat, célt, mint én annak idején a Népstadionban. És persze példaképet is. Elsősorban magyart, közben persze Messit is lehet csodálni. - Manapság a rengeteg szórakozási lehetőség elvonja a futballból a gyereket, hiszen ezerféleképpen eltöltheti egy fiatal a szabadidejét. Önnek milyen csábításokkal kellett megküzdenie? - Ezért is nehéz összehasonlítani a két korszakot, mert a mi időnkben nem volt semmi más. Nem volt, ami elvonja a figyelmemet. Nyugodtan élhettük az egyszerű, kicsit szegényes, de boldog gyerekkorunkat. Ma nem mondhatom egy gyereknek, hogy ne internetezz vagy ne nézd a tévét, mert ebbe született bele. De ettől a szülő vagy a közeg át tudja picit formálni, hogy a futball kapjon nála kiemelt szerepet. Hogy a futball legyen a kábítószere.