A minőségi szakmai munka elismerése, hogy akadémiai rangot kapott az Óbudai Kaszások Kosárlabda Egyesület. Az ország egyik legnagyobb utánpótlásbázisával rendelkező klub célja, hogy az elkövetkezendő évek során minél több nemzetközi szintű játékost adjanak a felnőtt válogatottnak.
reb Hat hónap: ennyit vett igénybe, hogy az óbudaiak Varga Mátyás vezetőedző irányításával és az összes többi szakember bevonásával kidolgozza a szakmai programjukat. Fáradozásaikat siker koronázta, mivel a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetsége akadémiai minősítéssel ismerte el Budapest és az ország egyik legnagyobb utánpótlás-nevelő műhelyét.
A szövetség célja, hogy a minőség érvényesüljön a kosárlabdázók képzése során, a kaszások programja pedig kivívta az illetékes bizottság és az elnökségi tagok elismerését. Akadémiai rangja kevés egyesületnek van, így igencsak illusztris körbe kerültek be.
Az Óbudai Kaszások az ország egyik legnagyobb utánpótlás-nevelő egyesülete. Férfi és női vonalon összesen 21 utánpótláscsapatuk van, négy-ötszáz játékossal. Kosárovi néven évek óta 200-220 gyermeknek tartanak előkészítő edzéseket. Elsősorban a kerületi oktatási intézmények tanulóira (és testnevelőire) támaszkodnak.
„Azzal, hogy elfogadták a programot, elsősorban szigorú ellenőrzést vontunk a fejünkre – kezdi a felnőtt csapatot irányító és az utánpótlást is szakmailag felügyelő Varga. – A szövetség nagyon nagy figyelemmel kíséri majd munkánkat. Emellett előny, hogy mostantól magasabbról indul a TAO-ból pályázható pénzösszeg nagysága, mint azoknál, akik nem rendelkeznek ezzzel a minősítéssel.”
Ahogy a felnőtt férfiválogatottat 2001 és 2003 között irányító szakember mondja, nem a célkitűzésekben lesz különbség, hanem azok megvalósításában. Az lenne az ideális, ha a hosszú, nyolc-tíz éves program végén a helyüket a nemzetközi porondon is megálló játékosokat engedhetnének el a klubtól. Az természetes igény lenne, hogy ezek a 18 év körüli játékosok előbb-utóbb a felnőtt válogatott stabil tagjai legyenek.
A stratégia kulcspontja, hogy az egész folyamatot alárendelik az egyéni képzéseknek. „A meccsek, a hétvégi tornák kedvéért nem szabad feláldozni az egyéni fejlődést. Ezt úgy foglalhatnám össze a legjobban, hogy nem csapatot, hanem egyéneket képzünk majd. A csapat győzelme olykor hátráltathatja az egyéni fejlődést, fordítva viszont sosem.”
No de hogyan képzeljük ezt el? A kosárlabda mégiscsak csapatsport, ráadásul miként lehet majd egyik napról a másikra átállítani az edzők és gyerekek győzelemcentrikus gondolkodását? Varga is úgy látja, nem lesz könnyű a szemléletváltás:
„Sajnos mi edzők épp a fordítottját helyezzük előtérbe: kitalálunk mindent, hogy csapatot építsünk, és a hétvégén nyerjünk. Tényleg nem lesz egyszerű változtatni a felfogáson, viszont ha jól csináljuk, akkor lehet, hogy nem leszünk elsők, de másodikok, harmadikok igen. A gyerekekben mélyen benne van a győzniakarás, de nem szabad erre annyira ráerősíteni, hogy csak ez kerüljön ez előtérbe.”
Persze kell a sikerélmény, hiszen ez viszi előre a fiatalokat, ráadásul a szülők is roppant módon kényesek az eredményekre. Emellett az egyéni technika fejlesztése csak a csapaton belül valósulhat meg. Nem arról van tehát szó, hogy ezentúl nem akarnak majd meccset nyerni: egyszerűen nem a soron következő találkozó sikere lesz a legfontosabb. Inkább tíz év múlva aratnának azzal, hogy a nemzetközi színvonalú kosárlabdára alkalmas fiatalokat bocsátanak útjukra.
