Vívóból polgármester

Gémesi György válogatott vívóként – mint emlékezetes, sokak társaságában – politikai okokból maradt le az 1984-es olimpiáról. Orvosi diplomája van, sebész, de dolgozhatna sportorvosként is. Ehelyett... Amióta a rendszerváltás óta választják a polgármestereket, azóta, vagyis eddig hatszor, ő lett Gödöllő elsőszámú vezetője. A Rég volt - szép volt című sorozatunk újabb írásának ő a főszereplője. Szegő Tibor Nehezen egyeztetünk időpontot. Hol egy nemzetközi konferencia, hol a képviselőtestület ülése jelent akadályt találkozónk útjában. Végül javasolja, hogy mivel szerda esténként focizni jár a barátaival, menjek fél nyolcra a gödöllői műfüves pályára, ott a büfében beszélgethetünk. Még megkérem, hogy hozzon magáról néhány „vívós" fotót, de már ismerve temérdek elfoglaltságát, ebben, őszintén szólva, nem nagyon bízom.

Korábban érkezem. Makulátlanul tiszta sporttelep, mintha a murvaköveket valaki naponta egyenként fehéríteni ki. A műfüves pályán a városi fociklub utánpótlás-csapata tart edzést. Mindenki köszön, tisztelettudóan viselkednek, én meg leülök beszélgetni a büféssel. A polgármesterről kérdezem. – Gyuri nagyon jó fej. Semmi manír, allűr, nagyképűség. Közvetlen típus. Rendszeresen jár focizni, utána isznak egy sört, vagy kólát, megnéznek egy BL-meccset. Volt olyan, hogy több országból jöttek városvezetők, idehozta őket futballozni, én csináltam nekik a vacsorát, azt mondta nagyon hálás, minden finom volt, és milyen szerencse, hogy nem valami elegáns helyre cipelte el a polgármestereket.

Tanulmányai: 1956. január 3-án született Budapesten, egy nyolcgyermekes család hatodik gyermekeként. Az általános iskolát Gödöllőn végezte, majd 1974-ben az aszódi Petőfi Sándor Gimnáziumban érettségizett. 1980-ban a SOTE Általános Orvosi Karán szerezett diplomát. Forrás: wikipédia

Közben megérkezik Gémesi György. Farmer, kockás ing, sporttáska, mosoly. Ezen el is csodálkozom, mert 1990 óta – akkor lett először polgármester – én még nem láttam ilyet az arcán. Nyilván politikusként nem nevetgélhet az ember a kamerák előtt, de 23 év alatt egyszer belefért volna. Vagy én nézek keveset tévét.

A kapuban még megállítják. A hónap végén diákolimpia lesz a pályán, meg kellene nyitni. Elvállalja. Beírja a dátumot a telefonjába, majd jelzi, hogy mehetünk. Bevackolódunk a konténer-büfé egyik sarkába. Táskájából régi cikkek fénymásolatai kerülnek elő, továbbá egy cd-lemez tele régi képekkel, csak nekem másolta. Hoppá... A szüleiről és a családjáról kezdünk beszélgetni hiszen nem mindennapos, hogy nyolcgyermekes famíliákban a stelázsi mögé rejtett dugipénzből vívóiskolába járatják a gyerekeket. És akkor még ott a felszerelés is.

– Elég szegények voltunk. Édesanyám felszabdalta édesapám fehér köpenyét, abból lett a plasztron, Benkő Tibor bácsi (1932-ben olimpikon volt – A szerk.), az edzőm pedig az Ecserin vásárolt fél pár kesztyűket, melyekre édesanyám varrt mandzsettát. A sisak és a kard a mesterem régi kollekciójából származott. Kínai teniszcipőben vívtunk, a sarkába tettünk szivacsot, hogy a kitörésnél ne fájjon annyira a lábunk. Négyen vívtunk a nyolc testvérből, a négy kisebb. Mivel ilyen sokan voltunk egy családból, kedvezményt kaptunk a tagdíjból. Itt elkalandozunk a család, a pályaválasztás irányába. Elmeséli, hogy édesanyja háztartásbeli volt – mondjuk nyolc gyerekkel nem is nagyon volt más választása –, édesapja pedig matematika-fizika szakos tanár, később az ELTE adjunktusa, majd politikai okokból „visszaminősítették" általános iskolai tanítónak. (Beszélgetésünk során itt érintjük először a politikát, de később vissza kell térnünk rá...) A családi háttérből, az anyagi helyzetükből tehát nem következett egyenesen, hogy hatodik szülöttként orvos legyen belőle. Erről így beszél:

– 1974-ben jelentkeztem az orvosira, akkoriban gazdaságilag már nem volt olyan nehéz a helyzet, mint az ötvenes években. Hatszoros volt a túljelentkezés, de felvettek. Ötletem sem volt, ma sem tudom, hogy mihez kezdtem volna, ha elutasítanak, hiszen eltökélt szándékom volt, hogy orvos legyek. Itt hosszabban elgondolkodik. Az emlékei között kutat az évszámok és a nevek erdejében, de kijut a tisztásra. – Akkoriban már jól ment a vívás. Gödöllőn jártam edzésre, de jeleztem az egyetemnek, hogy felvételem esetén az OSC-t (Orvosegyetemi Sport Club) tudom erősíteni. Akkoriban Dr. Frenkl Róbert volt a klub elnöke, aki nagyon sok embert támogatott azzal, hogy komolyan harcolt azért, hogy a kiváló sportolók pici előnyt élvezzek a felvételiken. Én akkor már juniorválogatott voltam, így Robi annyit segített, hogy a felvételi alsó ponthatárával, tizennyolccal bejutottam. Ha eggyel kevesebbet szerzek, akkor már nem lett volna erre lehetősége, de nem is várom el, hanem egy év múlva próbálkozom újra. Sikeresen elvégeztem az egyetemet, sőt sportorvosi és sebész szakvizsgát is tettem – meséli a későbbi évek történéseit, de szemernyi kérkedés sincs a hangjában.

Ebeszélgetünk a régi korok edzői mentalitásáról, annak kapcsán, hogy miért pont a kardot választotta és kiderül, hogy akkori edzője ugyan párbajtőröző volt, de először tőrt adott a kezébe, hiszen az tanít meg szépen pengét vezeti, ezután jött a kard. Mellesleg javasolja a mostaniaknak is, hogy minden fegyvernemben szerezzenek alaptudást, majd amikor ez már megvan, akkor válasszanak egyet a három fegyvernem közül. Témát váltunk, hiszen 1984-ben az akkori szocialista országok nem engedték indulni versenyzőiket Los Angelesben az olimpián, s ezzel talán egy éremtől, de egy helyezéstől biztosan megfosztották. (Másodszor lép be beszélgetésünkbe a politika...) Arcán keserű mosoly jelenik meg. Felsejlenek benne azok a képek, amikor magyar vívók álltak a dobogón, például tavaly Londonban Szilágyi Áron. – Nagyon fájdalmas pontja ez az életemnek. Akkoriban nagyon ment a vívás, főiskolai világbajnokságon, Világ-kupán döntőben voltam, Gerevich Pál, Nébald György, Gedővári Imre mellett-mögött lihegtem, az országban az első öt közelében vagy között rangsoroltak. A legideálisabb sportolói korba kerültem, hiszen 28 évesen már megszereztem a kellő rutint, de még nem voltam öreg. Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy elindulok az orvosi pályán a szakmai fejlődés irányába. Letettem a szakvizsgákat, így sebészként, sportorvosként is dolgozhattam – én lettem a vívóválogatott orvosa –, de a „sporténem“ kicsit megtört. Azt hiszem feladtam. Lehet, hogy négy évet még rá kellett volna szánnom, hiszen Szöulban volt vívóaranyunk (Épp a kard csapat, a Bujdosó Imre, Csongrádi László, Gedővári Imre, Nébald György, Szabó Bence kvintett - A szerk.).

Sporttevékenysége: Egykori kardvívó, pályafutását a Gödöllői Egyetemi Atlétikai Klubban (GEAC) kezdte. Később vívott az OSC-ben, majd a Vasasban, végül a GEAC-ban fejezte be a karrierjét. 1981-től 1985-ig válogatott kerettag. Tagja volt az 1984-es Los Angeles-i olimpiára készülő válogatott keretnek, amelyen végül politikai okok miatt Magyarország nem vett részt. 1992-ben a Magyar Vívó Szövetség alelnöke lett, majd 1998-tól 10 évig az elnöki tisztséget látta el. 2000-ben a Magyar Olimpiai Bizottság alelnökévé választották; 2005-ben újraválasztották, de 2008 végén lemondott tisztségéről. 2009-ben a Nemzeti Sportszövetség elnöke,  2010 márciusától ismét a MOB alelnöke lett. Forrás: wikipédia

Oldandó a szomorkás hangulatot, megkérem, hogy meséljen a későbbi időszakról, amikor már szinte csak kedvtelésből vívott, hiszen 42 évesen fejezte be, amikor szövetségi elnökké választották és nem tartotta volna szerencsésnek, ha a zsűri egy vezető ellen, vagy mellett döntsön egy vitatható találatnál.

Beszél arról, hogy részese akart lenni a sportág technikai fejlődésének, például az elektromos találatjelző használatának. Elmondja, hogy jót tett a vívásnak a technikai „upgrade", mert a nézők értik és a televíziók is szívesen közvetítik a versenyeket. Ráadásul a nemzetközi szövetségi korábbi elnöksége a szabályok megváltozatásával kizárta a bundázást is. Szóba kerül alelnöksége a szövetségben, illetve az a több mint tízéves időszak, amikor elnökként vezette a sportágat. A pekingi olimpia után mondott le. Közben alelnöke lett a Magyar Olimpiai Bizottságnak, ahonnan szintén saját akaratából távozott, mert az volt a hitvallása, hogy ha a vívószövetség fejeként kapta a tisztséget, akkor nem tisztességes betölteni ezt a pozíciót, ha már nincs ott.

Ezen el kell gondolkodnom, mert nem mindenki cselekedett volna hasonlóképpen, de ebbe most ne menjünk bele. Beszélgetés közben érdekes fényt látok a szemében, amin eltűnődöm. Ülök egy városszéli bódéban egy polgármesterrel, akit eddig hatszor(!) választottak meg városvezetőnek, és úgy beszél a vívásról, hogy egy pillanatig nem tudom elképzelni, amikor testületi ülésen a csatornázás, vagy az építendő óvoda kérdéseiben foglal állást, közben pedig orvos, tehát rábízhatnám magam, ha műtétre volna szükségem. Rá is bíznám... Átbeszéljük, hogy a Nemzeti Sportszövetség elnökeként milyen feladatai vannak mostanság, közben bennem bujkál a kisördög és idézem Móricz Zsigmond egyik mondását, miszerint két fajta politikus van. Az egyik az ország, a másik a saját szekerét tolja, de mindegyik huncut. (Politika harmadszor...)

Mosolyogva mondja, hogy polgármesterként először mindössze négy évre tervezett - vissza akart menni a szakmájába, a kórházba -, aztán máshogy alakult. nem bánta meg, de hiányzik neki a gyógyítás. Városvezetőként nem húz a vívás felé, hiszen támogatják az atlétikát (Deák Nagy Marcell), ott van az adófizetők pénze az asztaliteniszezőknél (Tóth Krisztina), rövidesen elkészül az új műfüves pálya, bővítik a sportcsarnokot és még hosszan sorolja a sporttal kapcsolatos városi aktivitásokat. Kiemeli, hogy rendeztek olyan futóversenyt, ahol 4000 induló volt, ami – figyelemmel arra, hogy Gödöllőn 32 ezer ember él – több mint az itt élők tíz százaléka. Fontosnak tartja, hogy nem élsportban gondolkodnak, hanem a tömegeket, a fiatalokat akarják mozgásra buzdítani, illetve a sportolás feltételeit megteremteni. Közeleg a búcsú pillanata, de még szót váltunk arról, hogy két leánya és egy fia van. Mindannyian vívtak, de nem versenyeztek. Testvérei fiai viszont – Csanád és Bence – ott vannak a „szakmában", nem is rossz helyen és erre rendkívül büszke, mert folytatódnak a hagyományok, de jelentkezik már az új nemzedék, Huba és Botond, akik még nagyon fiatalok, de tehetségesek. Közben ránk sötétedik, lassan kezdődik a meccs a haverokkal, elköszönünk. Amikor legközelebb látom, már magyar válogatott szerelésben melegít a műfüves pályán. A mozgásán kicsit érezni, hogy csípőprotézis műtéten esett át, de tőle tudom, hogy rendszeresen kerékpározik, úszik, tornázik – a korábbi műtét miatt is szükség van ezekre –, indul a futófesztiválokon, és ugye hetente kétszer focizik. Elindulok haza az enyhe április éjszakában és még hosszan gondolkodom azon, hogy mi lett volna, ha kijut Los Angelesbe...