Nem fordít hátat a pástnak

Kovács Tamás – olimpiai bronzérmes, világbajnok vívónk, későbbi sikeres szövetségi kapitány – nemrégiben ünnepelte 70. születésnapját, mégsem lassít. Szervezi a Magyar Olimpikonok Társaságát, „Vívó fórum” néven oldalt indított a Facebookon, szeretne gyerekekkel foglalkozni és televíziós szakkommentátor lesz augusztusban a budapesti világbajnokság alatt. Miközben nyilatkozott, érezni lehetett hangjában a vívás iránti csillapíthatatlan szerelmet.

Szegő Tibor Amikor elkezdünk beszélgetni, már az első néhány mondat után kiderül, hogy az egy évvel ezelőtti kényszerű távozása a szövetségi kapitányi posztról, maradandó nyomokat hagyott benne, ami nem is csoda. – Önhöz képest a sajtkukac egy lassú jármű, azzal pedig nem lehet felhajtani autópályára, pedig ön a vívósport sztrádáihoz van szokva. Hogy fér ennyi minden az életébe? – Tavaly május 15-én kirúgtak, azóta rengeteg minden történ. Megszerveztem a Magyar Olimpikonok Tárasága Egyesületet, melynek legfontosabb célja és feladata, létrehozni egy közösséget azokból, akik a NOB, a MOB és a nemzetközi szövetségek által akkreditált tagjai voltak a téli-nyári olimpiai játékokra kiutazó magyar csapatnak. Remek dolog, nagyon élvezem, de ez egy társadalmi funkció. Közben megkerestek, hogy írnának rólam egy könyvet, mely vélhetően júliusban megjelenik. Miután több, mint ötven évet töltött a sportban, gondolom, hogy nem egy füzetecskéről lesz szó. Versenyző, sportvezető, szövetségi kapitány, különféle szervezetek tagja, vezetője, alapítója. A magyar színeket képviselve versenyzőként, szakvezetőként olimpiai, világbajnoki címek, érmek sokasága fűződik nevéhez.

– Mivel foglalkozna a legszívesebben, miután márciusban töltötte be a hetvenedik évét? – Tele vagyok energiával, hiányzik a vívás. Érdekes, hogy eddig kimaradt az életemből a gyerekek tanítása. Szívesen foglalkoznék kicsikkel, és vannak elképzeléseim, hogy miként lehetne egy ütőképes utánpótlás kardcsapatot összehozni. Megkerestem Polgár Pált, a szövetség igazgatóját, hogy kutassuk együtt, melyik klubnál alkalmaznának egy magamfajta edzőt, akár Budapest ötven kilométeres körzetében is. Itt elkalandozunk az egy évvel ezelőtt történtekre, amikor Kovács Tamás távozott a szövetségi kapitányi posztról. A hivatalos magyarázat az volt, hogy nem vele van a baj, hanem a pozíció szűnt meg, ám néhány héttel az olimpia előtt meglehetősen furcsa volt a váltás. Később per is lett belőle, mert határozott idejű megbízatása ekkor még nem járt le. Akkoriban ő nagyon hitt abban, hogy ki lehet juttatni a kardcsapatot Londonba, bár a világranglista 12. helyéről kellet volna ezt megtenni és csak hat együttes indulhatott az ötkarikás játékokon. Nem is sikerült, de Szilágyi Áron egyéniben olimpiai bajnok lett, s amikor ennél a pontnál járunk rá is kérdezek erre. – Mennyire érzi, hogy hozzátett valamit Áron aranyérméhez?

Sokféle válaszra számítok. Alapból igenre, nemre, büszkeségre, nagyképűségre, szerénységre, de amit hallok, arra nem: – Somlai Béla és Gerevich Gyuri érdeme. Én annyit tettem hozzá, hogy kiválasztottam, mely versenyeken induljon az olimpia előtt. Ami bánt, hogy egyesek a nyakamba akarják varrni azt, hogy nem jutott ki a csapat és hozzáteszik, hogy az egyéni aranyhoz meg semmi közöm. Hosszan boncolgatjuk, hogy a vívás valójában egyéni sportág, tehát hiába hívják "csapat"-nak a társaságot, az egyének eredményeit adják össze, így nyilván más a felelőssége egy labdarúgó kapitánynak, mint egy vívó szakvezetőnek. Ahogy hallgatom, folyamatosan két kép rajzolódik ki a szemei előtt. Az egyik, hogy ebben a korban sokan botra támaszkodva éppen csak eljutnak a parkban egy padig, ahol naphosszat beszélgetnek a háziorvosnál szerzett élményekről, a másik pedig egy figura, melyet Keljfeljancsinak hívnak, és nem lehet lefektetni, mert – némi billegés után – szálfaegyenesen visszaáll a talpára. Tizennégy évig dolgozott szövetségi kaptányként és huszonhét esztendőt töltött el igazgatóként, főtitkárként a szövetségben, most pedig állást keres edzőként, akár vidéken is...

Születési dátum: 1943. március 20. Fegyvernem: kard Versenyzői adatok: Klub: Vasas SC (1958–1978) Edzői adatok: Vasas SC (1979–1980) szövetségi kapitány (1986–2006) kard szövetségi kapitány (2011–2012) Szerzett érmei: Olimpiai játékok: 1968. bronz (kard csapat); 1972. bronz (kard csapat) Világbajnokság: arany, 1973, Göteborg, kard csapat Universiade: arany, 1965, Budapest, kard csapat

– Tavaly elkezdett dolgozni egy akadémia projekten. Azt tervezte, hogy Gödöllőn hozza létre. Hol tart ez most? – Továbbra is él a terv. Néhány nappal ezelőtt jártam Gémesi Györgynél – Gödöllő polgármesterénél –, de most is az a gond, mint tavaly, nincs rá forrás. Nagyjából negyvenmillió forintra lenne szükség és abban bízunk, hogy a jelenleg a kormány előtt fekvő sportágfejlesztési koncepcióba bekerül majd, és akkor hozzákezdhetünk. Gémesi szívesen látna ott igazgatónak, én pedig boldogan vonnám be a környező települések gyerekeit a sportág holdudvarába, és csinálnék belőlük sok kis remek kardozót. Megint elkalandozunk. Elmeséli, hogy már nem bír magával, tűkön ül, és mindenképpen ki szeretne találni magának egy olyan feladatot, amivel hasznára válhatna szerelmetes sportágának. Beszámol arról, hogy tavaly megkeresték Amerikából, ahol nagyon komolyan veszik a vívást és olyan munkába fogtak bele, melynek első eredményei már a poreci kadet és junior világbajnokságon is jelentkeztek. Ott már tantárgy a sportág az általános iskolában. Orosz edzőket szerződtettek, és meggyőződése, hogy néhány év múlva egyeduralkodóvá válhatnak, akár kardban is. Végül nem töltötték be a neki szánt állást, de figyelemmel kíséri a munkájukat.

Ekkor fájdalmas ponthoz érkezünk, mert szóba hozza a Vasast, ahol édesapja (Kovács Pál, hatszoros olimpiai és kilencszeres világbajnok. – A szerk.), testvére (Kovács Attila, kétszeres világbajnok.– A szerk.) és ő harmincöt olimpiai- és világbajnoki érmet szereztek, és soha életében nem volt más klubja, mint a piros-kék. A vívótermet a papájáról nevezték el, de mégsem tudtak megállapodni. Elnöknek kérték fel, de miután elmondta, hogy nem tud milliókat hozni a szakosztálynak, megszakadtak a tárgyalások. Megbeszéljük – szomorkás mosoly kíséretében –, hogy ilyen világ van, nincs mit tenni. Témát váltunk. – Létrehozott egy oldalt a Facebookon, ahol pályakezdő újságírókat megszégyenítő szorgalommal posztolja a híreket. Volt olyan eset, hogy hamarabb kint voltak a magyar vonatkozású eredmények, mint a hivatalos site-okon. – Tart még ez a szerelem. Imádom a versenyzőket és drukkolok nekik. Mivel nagyon sok a szabadidőm, ezért létrehoztam ezt a felületet. Nekem ez nem munka, pláne, ha ilyen jó híreket lehet írni, mint mondjuk a chicagói, vagy a párizsi Világkupa-sikerek. – Néhány hónap múlva ön lesz a televíziós szakkommentátora a hazai rendezésű világbajnokságnak. Ki kérte fel? – Csampa Zsolt, a szövetség elnöke hívott fel, hogy vállaljam el, és boldogan mondtam igent, mert ez nagy megtiszteltetés, de azt azért tegyük hozzá, hogy meg kell várni, amíg a televízió is megkeres, mert majd akkor válik hivatalossá.

Hosszan beszélgetünk még családról, barátokról, a pályafutásáról, illetve a „pörgésről”, ami mindig is jellemezte. Szót ejtünk arról is, mennyire semmit nem számít, hogy egy papírra annak idején ráírták: "született 1943. március 20." Nem érzi ennek terhét, sőt. Szavai mögött mégis érzek valamit, amit nehéz megfogalmazni, de talán – bár képzavar – „belső könnyek”-nek nevezném, melyeket nem akar kiengedni az arcára, mert ott azonnal lefolynának, és az nem lenne olyan rá jellemzően "Kovácsos". Rá is kérdezek, de csak óvatosan: – Kimaradt valami az életéből? Nem szokása, de mielőtt válaszolna, most hosszabban hallgat, és körültekintőbben kezd fogalmazni, talán kicsit magának is mondja: – Nekem egyéni olimpiai bajnoki címet kellett volna nyernem. Ezt nem én mondom, hanem azok, akik láttak vívni, csapattársaim, edzőim, ellenfeleim voltak. Én játéknak tekintettem a vívást, amit akkor még meg lehetett csinálni, de ma már nem. Most rengeteget kell dolgozni, én meg - bár tehetséges voltam - nem szakadtam meg az edzéseken. – Ez örök szálka marad? – Nem, szó sincs róla. Engem kárpótolt szövetségi kapitányként a kardcsapat aranyérme, Szabó Bence, Nagy Tímea, vagy most Szilágyi Áron olimpiai bajnoki címe. Egy dolog azonban rettenetesen fáj. Nem lehettem ott Londonban, amikor Áron megnyerte az aranyat.