Mindig játékosan

Olimpiai bajnok, aki a kezdetben nem szerette a számára később oly sok sikert hozó öttusát. Ötdiplomás szakember, aki a Magyar Olimpia Bizottság sportigazgatójaként látja az égető problémákat és a megoldásokat is. Rég volt – szép volt sorozatunk következő főszereplője Fábián László egykori öttusázó.

reb Sikerekben gazdag pályafutását látva nehéz elhinni, hogy annak idején szinte kényszeríteni kellett Fábián Lászlót az öttusázásra. Pedig… Karrierje nem a kombinált sportágban, hanem a medencében indult: 11 éven át úszott a Budapesti Honvédban. Aztán az úszószakosztály vezetője, az olimpiai bajnok vízilabdázó, Hevesi István az eredménytelenségét látva eltanácsolta. „Magyarul kirúgtak, ami akkor nagyon fájt, de a mai napig áldom ezért az eszüket és a szakmai hozzáértésüket” – idézi fel a kezdeteket Fábián. Még úszóként – ahogy mondja, játékból – indult két- és háromtusa-versenyeken, így a medencéből kiszállva természetesnek látszott öttusára váltani. De nem neki! A pentatlonisták csaptak le rá szemfülesen, ám hosszú ideig semmi hajlandóságot nem mutatott, kezdetben sokszor még az edzésekre sem ment el… „Bár mindegyik sportágra igaz, az öttusára különösen: a lusták nem maradhatnak meg. Vagy kidobja magából vagy betöri őket. Velem az utóbbi történt.”

Jó edzőinek köszönhetően megszűnt a távolságtartás, amit az egyes számokkal kapcsolatban érzett, ráadásul folyamatosan jöttek az eredmények is. Ifjúsági, majd felnőtt országos bajnok lett, aztán junior-világbajnok – a többi pedig már történelem. A siker íze szerettette meg vele a sportágat: ekkor ismerte fel, hogy van benne perspektíva, és érdemes csinálni. Azonban a jó szereplés nem lett volna elég ahhoz, hogy megbarátkozzon a sportággal, kellett hozzá az is, hogy megtalálja benne a játékot, a játékosságot. Ezt a vívás hozta meg: egyéniben egyszeres, csapatban négyszeres magyar bajnok párbajtőröző volt, utóbbival olimpiai pontszerző volt. „A vívást nem csak azért szerettem, mert ezt csináltam legszívesebben: szerintem ez az öttusaversenyek kulcsa. Nem pusztán azért, mert itt az ellenfeledtől veszed el a pontot, hanem mert sokkal jobban fizet, mint a többi szám. Húsz-huszonnégy pontot ér a siker, míg futásban ehhez hét-nyolc másodperccel is jobbat kell teljesíteni.” Fábián László Született: 1963. február 18., Budapest Sportága: öttusa, vívás Klubja: Bp. Honvéd (1971–1996) Legjobb eredményei, öttusa: Olimpia: 1. (1988, Szöul: csapat; 1984, Varsó, különverseny: egyéni, csapat). Világbajnokság: 1. (1987, Moulins: csapat; 1989, Budapest: egyéni, csapat; 1993, Darmstadt: csapat, váltó, 1994 Scheffield váltó). Európa-bajnokság: 1. (1991, Róma: csapat, váltó; 1993, Szófia: egyéni, csapat, váltó) Legjobb eredményei, vívás: Olimpia: 6. (1988, Szöul: párbajtőrcsapat). Világbajnokság: 7. (1987, Lausanne: párbajtőr-csapat)

Itt hamar vissza is tér ahhoz, mennyire „melós” az öttusa. Nem mintha a többi sportág nem lenne az, de ha azokban 100, akkor itt 102 százalékot kell teljesíteni. „Gyakran beleszaladtunk heti huszonöt edzésbe, ez pedig sokan nem tudták fejben kezelni. Érdekes módon az igazi tehetség, ha nem dolgozott eleget, nem lett középszerű öttusázó: semmilyen öttusázó nem lett. Mert befektetett munka nélkül egyszerűen nem megy.”

Pályafutása során hatalmas változáson ment át az öttusa, a klasszikus, ötnapos versenyekből a végére már egynapos viadalok lettek. „Számomra, és talán még sokaknak a hagyományos, hosszabb versenyek jelentették az öttusa igazi fénykorát. Robbanófegyverrel, 25 méterről, forgótáblával – talán ez volt a fénykor. A rövidüléssel sajnos nem lett kevesebb a futótáv, szóval nem jártam jól.”

Hajdanán, amikor edzeni mentek a hegyekbe, csapattal vágtak neki az futásnak. Ma már annyira lecsökkent a létszám, hogy jobbára egyedül vagy edzővel készülnek az öttusázók. Akkoriban a felnőttbajnokság első 15 helyezettje nemzetközi szintű versenyző volt, a mezőny szűkülésével ez ma koránt sincs így. Persze, ha megnézzük az elmúlt éveket, látjuk, az eredmények mindkét nem mindegyik korosztályban jók, és végül is – mondja mosolyogva – ez a legfontosabb.

Ám a MOB sportigazgatójaként nem örül a tendenciának: látja az okokat és változtatási lehetőségeket is. Szerinte az 1950-es, ’60-as, ’70-s években megérte élsportolónak lenni Magyarországon. Nem azért, mert hatalmas pénzeket kaptak, ám létezett életpályamodell, azaz a sportolók tudhatták, mit kezdenek magukkal a pályafutásuk befejezése után. Mert volt hol folytatni, akkor is, ha „csak” hazai tizenötödik volt az illető. Ám ez megszűnt, és a fiatalok többsége úgy érzi, kárba vész a sportba fektetett idő. Ezért sokan inkább a tanulást választják. A MOB dolgozik azon, hogy szemléletváltás történjen: a különböző ösztöndíjakkal jelentős támogatást nyújtanak az élsportolóknak (világversenyek helyezettjei is 150-260 ezer forintot kaphatnak havonta), ráadásul életpályamodellek indultak, amelyek ösztönözhetik a fiatalokat a sport és a tanulás összehangolására „Ennek ellenére sokakban megvan a félsz: húszévesen látszik, hogy a választott szakmához napi négy-nyolc óra tanulás kell. Ebbe hogyan fér bele ugyanennyi versenyzés? Ha nem nyer világversenyt, vagy netán ki sem jut, akkor felnőtt fejjel kezdhetné újra a nulláról. Az a cél: ne érezzék úgy, hogy a kettő kizárja egymást, hanem lássák a jövőt mindkettőben.”

„Ilyet ne is mondjunk!” Az öttusára két veszélyforrás is leselkedik: egyrészt „melóssága” miatt kevesebben választják, másrészt olimpiai tagsága is rendre megkérdőjeleződik. „Azt ki se mondjuk, hogy kikerül az olimpiáról, mert akkor… Szóval, természetesen, ha a bridzset levennék az olimpia programjáról, akkor jóval kevesebb bridzsjátékos lenne.” Pedig szeretett sportágában már így is drasztikusan csökkent a létszám, apad az élmezőny és az utánpótlás-korosztály is. „Az eredmények ugyan kiválók az ifjúsági és felnőtt, a női és férfi mezőnyben is. Ám vékony jégen táncolunk: ha az első két öttusázó sérült vagy beteg, akkor a harmadik még jó képességű, de hogy nyer vagy dobogón végez, az már kérdés.”

Irigyli színész barátait, mert náluk nem ilyen kínzó a váltás. „Gyakran mondom nekik, milyen nagy szerencséjük van. Valamikor bekattantak, hogy színészek lesznek. Akárcsak a sportolók, látva, mondjuk, Balczó Andrást, Wichmann Tamást vagy Hegedüs Csabát. A helyzet eddig ugyanaz. Viszont a színész a vizsgaelőadásban eljátssza a fiút, majd harminc év múlva az apát: egész életében lesznek olyan szerepei, amiért tapsot kap. Azonban a sportolónak harminc év múlva azt mondják, hogy ki vagy írva a darabból. Ez az a rizikó, amit sokan nem vállalnak. Sportvezetőként persze fáj a szívem, hogy sok tehetség vész el. Ezen kell sokat dolgoznunk, hogy érezzék a törődést, a biztonságot, ami nem csak a pályafutásuk alatt, hanem utána is elkísér.” Tegyük hozzá, Fábián László az élő ellenpélda. A sporttörténelem azt jegyzi, hogy nyert olimpiát, Európa- és világbajnokságokat, ám a számukat tekintve legalább ilyen jól áll diplomákkal is. Három egyetemen összesen ötöt szerzett, szakedzőit, vendéglátóipari főiskolait, közgazdaságtudományi egyetemit (MBA, PhD). Tudatosan tanult, próbált készülni a sportolói lét utáni életre. „Legyünk őszinték: a barcelonai olimpia számunkra nem sikerült elég jól, és nekem komoly törést jelentett. Emellett elkezdődött a rendszerváltás: akkoriban nagyon dübörgött, hogy ki milyen új vállalkozásba kezd. Ugyan még nem volt meg hozzá a megfelelő tudás, a tőkéről nem is beszélve, de már kacsingattam, merre tovább. Azt gondoltam, addig nem fejezem be a pályafutásomat, míg nincs meg, hogyan folytatom.” Így két évig még öttusázott, és intézte, mi lesz, ha „nagy lesz”. Szerinte vicces, hogy ez a két év talán az olimpiát leszámítva a pályafutása legsikeresebb időszaka volt. Például 1993-ban hat elsőséget lehetett nyerni, hármat Európa-bajnokságon, hármat a világbajnokságon. Ebből neki öt aranyat és egy ezüstöt jött össze. „Aztán 1994-ben találtam valamit, és belekapaszkodtam. Utólag visszanézve persze már látom a hibáit, s hogy talán folytatnom kellett volna az atlantai olimpiáig, De nincs bennem hiányérzet: a civil élet tanulópénze volt a két év, és még olcsón meg is úsztam, mert a sikertelen kezdeményezés révén pedig tényleg sokat léptem előre. Amúgy az sose baj, ha nem ível folyamatosan felfelé a pálya, csak visszaesés ne legyen. Bár a mostani pozíciómból nem tudom, hova feljebb.” Nézem a tágas, napfényes irodát, a papírokkal zsúfolt asztalt – muszáj megkérdeznem, ebben hol találta meg a játékosságot. Nevetve válaszol: „Megismerhetem az egyes sportágak apró játékát. Annak ellenére, hogy szinte mindent kipróbáltam már, nagy rácsodálkozásaim vannak még. Beszélhetek a többi területről jövő nagyszerű emberekkel. Nüanszokat, kulisszatitkokat árulnak el a tárgyalások elején, végén, amiből sportszerető embereknek többkötetnyi olvasmányos anyagot lehetne írni.” Ki tudja, talán itt az újabb feladat?