Nem lett rablóból pandúr

Meglehetősen fiatalon, 21 évesen, két olimpiai érem után hagyott fel az úszással, és a megszokottól eltérően nem maradt az uszodában, nem folytatta a parton, hanem gyermekorvos lett. Még ma, 41 év távlatában is fáj neki, hogy nem nyert aranyérmet Münchenben, de hosszú és átkínlódott esztendők után már képes kimondani: örül az ötkarikás ezüstnek és bronznak. A rég volt – szép volt sorozat következő szereplője dr. Gyarmati Andrea örökös magyar bajnok úszó.

reb Ülök a Péterfy Sándor utcai kórház gyermekrendelője előtt, és a falakra festett állatfigurákat nézegetem. A gondolataim viszont már az ajtó mögött járnak, ahol dr. Gyarmati Andrea vár rám. Másként, mint a gyerekek, de mégis, hozzájuk hasonló kíváncsisággal és némi félsszel lépek be asszisztensének kedves invitálására.

Ok nélkül. Az íróasztal mögött ül, kedvesen és mosolygósan fogad. Mivel már nincs több kis beteg, hamar bejutok. Persze ez nem azt jelenti, hogy temérdek időnk lenne: Andrea – vagy ahogy régen mindenki hívta, Andu – ezer dolgot egyeztet össze. Amíg befejezi a rendelést végiggondolom, ki mellé is ültem le. Andrea élete első pillanatától kezdve ismert és népszerű ember. Édesanyja a „Pillangókisasszony”, Székely Éva, aki 1952-ben mellúszásban nyert olimpiai aranyat (már pillangózva, csak akkor a pillangó még nem volt hivatalos szám), édesapja pedig a háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, Gyarmati Dezső. Később tehetségével, úszóeredményeivel Andrea maga vívta ki a közönség szeretetét, majd a visszavonulása után, a gyermekorvosi praktizálás mellett, szakértőként a televízióban szerepel. Bár megszámlálhatatlan interjút készítettek vele és ezernyi kérdés tettek fel neki, allűröktől mentesen, őszintén és részletesen válaszol, mintha csak először mesélné el történeteit. Például azt, hogyan kezdett úszni. Bár családjában az lett volna a meglepő, ha nem így tesz, szülei nem akartak élsportolót faragni belőle. Ám hat-hétéves korában jött egy verseny, ami mindent megváltoztatott. – Az egyik lány megbetegedett, és akkor azt kérdezte tőlem anyu (aki akkoriban a BVSC edzője volt): Anduka, tudsz-e segíteni? – emlékezik vissza az esetre. – Az ilyen kérés és az „úgysem mered megcsinálni” mondat mindig működik nálam. Vegyesváltó volt, 4x50 méteres, és én voltam a beúszó gyorson. A harmadik helyen vettem át a váltót, végül felhoztam magunkat az első helyre. És akkor felléphettem arra a dobogóra, amiről tudtam – hisz a családi legendárium része volt – hogy apukám és anyukám is álltak rajta a magyar bajnokság megnyerése után. Ha létezik olyan, hogy fertőzés, akkor ott elkaptam valamit. Névjegy: dr. Gyarmati Andrea Születési idő: 1954. május 15. Legjobb eredményei: olimpiai 2. (1972, 100 m hát), olimpiai 3. (1972, 100 m pillangó), olimpiai 4. (1972, 4x100-as gyorsváltó), olimpiai 5. (1968, 100 m hát, 100 m pillangó, 4x100-as gyorsváltó), világbajnoki 3. (1973, 200 m hát), Európa-bajnok (1970 100 m pillangó, 4x100-as gyorsváltó). 28-szoros magyar bajnok, 15 Európa- és egy világcsúcsot állított fel. Magyarország örökös úszóbajnoka, az Úszó Hírességek Csarnokának tagja. Hazamenve elmondta szüleinek: versenyszerűen akar az úszni. Ők két-három napot gondolkoztak a válaszon, majd leültették kislányukat. Másfél órán keresztül meséltek neki a versenysport összes általuk megélt előnyéről és hátrányáról. – Ma is hálás vagyok ezért a beszélgetésért… – mondja Andrea. Eldőlt tehát, hogy komolyan fog készülni, és mindent megtesz a siker érdekében. – A megállapodás úgy szólt, ők támogatnak mindenben, de csak addig csinálom, ameddig valóban akarom. Én vállaltam az összes munkát, terhet (sosem éreztem annak!), és amikor úgy éreztem be akarom fejezni, senki sem követelte a folytatást. Sokan gondolják, hogy engem az úszásra, a versenyzésre a családom kényszerített, de ennek nincs semmi realitás alapja. Mindvégig én hoztam a döntéseket. Hogy örültek-e választásának? Úgy gondolja, igen, de inkább az meséli el, amit ő érzett fia, a vízilabdázó Hesz Máté esetében. Amikor az ember sikeres valamiben, szeretné, hogy a gyereke is ugyanazokat az örömeket élje át. És a sportban siker nélkül is sok öröm van – bár rögtön hozzáteszi, neki eredmények nélkül nem ment volna a versenyzés: Kellettek visszaigazolásnak a győzelmek. Márpedig ő töretlenül haladt előre, a gyermekversenyektől kezdve egészen a legnemesebb viadalig, az olimpiáig. Mielőtt azonban eljutunk 1972-ig és Münchenig, muszáj az odavezető út egyik legfontosabb láncszeméről kérdeznem. Édesanyja Sírni csak a győztesnek szabad címmel felejthetetlen könyvet írt, s azt gondolom, tudom, milyen lehetett együtt dolgozniuk. Ám kíváncsi vagyok a másik oldalra: Andrea hogy élte meg, hogy imádott édesanyja egyszemélyben az edzője is?

A BVSC-ben úszott, mert egyértelmű volt, hogy az akkor ott edzősködő édesanyja kezei alá kerül. Aztán 1969-ben úgy alakult, egyesületet kellett váltaniuk és a Margitszigeten, a Fradiban kötöttek ki. „Zöld vér folyik az ereimben, s bár magamtól sosem hagytam volna ott a nevelőegyesületemet, amikor váltásra került sor, csak a Fradi jöhetett szóba. Nem is értem, hogyan lehet más egyesületnek szurkolni.”

Úgy érzi, jó párost alkottak. Élete egyik nagy ajándékának tartja, hogy együtt dolgozhattak Édesanyja a „megmondó” volt, ő pedig a végrehajtó, ám ebben semmi nehézség nem volt.

– Biztos, hogy én alkalmatlan lettem volna arra, hogy Máté edzője legyek, mert ha szólt volna, hogy fáradt, azt mondtam volna neki, hogy jól van csillagocskám, gyere ki a vízből. Anyu erős volt ebben is, de nem kemény hajcsár, ahogy sokan gondolják. Ráadásul tudta, megbízhat benne, hiszen csak jót akarhat a lányának, emellett hiteles volt: ő ugyanúgy átélte, mit kell tejesíteni a sikerekhez. Az eredmények is hamar jöttek, ez pedig igazolta: jó úton járnak. - Miért lázadtam volna? Megállapodásuk szerint az uszodában Andrea egy volt a tanítványok közül, nem szólhatott vissza édesanyjának, legfeljebb hazafele moroghatott, ha úgy érezte, valami nem tetszik neki. Igazi konfliktus csupán egyszer fordult elő: – Az egyik edzésen rosszabbul úsztam, mint gondoltam, és ennek nem örültem. Erre megkérdezte Anyu, hogy mi bajom van, én meg visszaordítottam az egész uszoda füle hallatára, hogy mi közöd hozzá. Csak annyit szól: Andrea, gyere ki a vízből. Amikor így hívott, mindig tudtam, hogy baj van. Elindultunk az öltözőbe, és fenéken rúgott. Akkor már elég nagylány voltam, elkaptam a lábát, és elesett. Ebből oltári patália lett! Közben megérkezett apu, aki csak nevetett az egészen, de elsimította a feszültséget. Tényleg hülye helyzet volt: anyunak is igaza volt, mert nem kellett volna visszaszólnom, de nekem is, hát minek kérdezett hülyeséget? Családjában teljesen egyértelmű volt, mit jelent a siker: náluk a beugró a világcsúcs, az ötkarikás elsőség, így természetesen Andrea álma is ez volt. Ahogy mondja, bizonyos szint felett nem is lehet másban gondolkodni, mint a győzelemben. Ha nem úgy állsz fel a rajtkőre, hogy képes vagyok nyerni, ha nem ez lebeg a szemed előtt, el se jutsz a döntőig. Akkor és ott 41 évvel ezelőtt Münchenben második és harmadik lett, nem nyert olympiát – Persze, hogy bántott a dolog, de igyekeztem túltenni magam a csalódáson, és ma már azt mondhatom: nagyon büszke vagyok erre a két olimpiai éremre. Világcsúcsot úsztam, életem legjobb formájában voltam, de volt valaki, aki még jobb volt… Ilyen a sport, és ezt akkor is tudod, amikor arra adod a fejedet és a szívedet, hogy sportoló leszel.

Kívülről nézve lett volna még alkalma a „javításra”: Münchenben mindössze 18 éves volt, s csupán 21, amikor 1975-ben abbahagyta. Miért nem vállalta még az egy évvel későbbi olimpiát? – Az 1972-es év zsúfolt volt: akkor érettségiztem, felvételiztem az orvosira, és mentem férjhez Misához (Hesz Mihály, olimpiai bajnok kajakozó. – A szerk.). Ha ma csinálnám, rögtön akkor esküvő után szültem volna. Ám nem így alakult: az egyetemen halasztást kértem, és belevágtam a felkészülésbe. De már nem hittem a sikerben. Anélkül pedig nem megy: ha úgy érzed, van utad, akkor menni kell, de ha ez az út elfogyott alólad, meg kell nézni, merre lehet továbblépni. Elhatároztam, hogy visszavonulok. Aztán a bejelentés után két héttel kiderült, hogy kisbabát várok. Olyan volt, mintha a világegyetem is rábólintott volna a döntésemre. Visszanézve: talán belefért volna még Montreal – de ennek nincs meg az ellenpróbája. Döntését igazolandó még egy érvet említ: nem kapott ki nála gyengébbektől. Nem érezte alkalmasnak magát arra, hogy levezetésképpen még elversenyezgessen néhány évig, és ne a legtöbbet hozza ki magából. Hogy miért nem lett edző, arra már korábbi mondatai is rávilágítanak: önmaga szerint nem lenne alkalmas főnöknek, ráadásul úgy érezte, az úszás addig tartott, és más fele kell mennie (rövid ideig névlegesen dolgozott a szövetségben, mint elnökhelyettes, de ez később nem fért be tengernyi teendői közé). Az úszás és a praktizálás mellett manapság egészen új területen – az írásban – talál örömet. Első könyve, a Beszéljünk az evésről – A gyermekorvos válaszol 2012-ben jelent meg, amikor Ranschburg Jenő halála után, a kiadó kérésére vette át a sorozatot. Honlapjára folyamatosan érkeznek az olvasói kérdések, részben ezek nyomán idén látott napvilágot a Beszéljünk a betegségekről! kötet. A választott hivatás a gyerekgyógyászat lett: a háziorvosi munka, a barátságos rendelő a Péterfy Sándor utcai kórházban. Már nem az úszóhoz jönnek, hanem a doktornénihez, és ez neki pont elég. – Felnőtt egy generáció, akinek természetesen nem lehet emléke arról, hogy úsztam. Örülök, ha tudják, mit értem el versenyzőként, de nem érzem sértésnek, ha valaki nem tud erről. Természetesnek tartja, hogy ma már nem mindenki az olimpiai érmes úszót látja benne, azonban ő maga még mindig sportközelben él: úszik, fut, a maraton lefutását tervezi. És persze figyeli szeretett sportágát: unokahúga az ifjúsági Európa-bajnok Szilágyi Liliána, az ő számaiban még az időeredményeket is tudja.