Családban maradt

Kétlaki életet él az ifjúsági olimpiai ezüstérmes kalapácsvető, Halász Bence családja: a fiatal atléta 14 évesen háromszáz kilométerre költözött az otthonától és részben a családjától, hogy a lehető legjobb helyen készüljön. Az édesanya, Halászné Geiger Mária beszél az élsport felé vezető út háttérről.

reb Amikor sportoló fiatalokról esik szó, a legtöbb esetben elhangzik (vagy el kellene, hogy hangozzon): a család nélkül nem jutnának addig, ameddig. De vajon mennyire határozza meg a közeli rokonok életét a sokra hivatott fiatal pályafutása? A 17 éves kalapácsvető, Halász Bence példája mutatja: olykor alapvetően és teljesen. Lássuk csak, mit is tudtunk eddig Bencéről? Egy évvel ezelőtt kalapácsvetésben és diszkoszvetésben is győzött az utrechti Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztiválon, a nandzsingi ifjúsági olimpián pedig azért csak az előbbi számban indult, mert kettőben senki sem nevezhetett.

Nála szomorúbb érmest aztán nagyítóval sem találhattunk a kínai nagyvárosban: a kalapácsvetés korosztályos világcsúcstartójától kimondva rajta kívül mindenki, kimondatlanul saját maga is aranyérmet várt, ám az ukrán vetélytárs az esélytelenek nyugalmával nyert. Az viszont kevésbé ismert, hogy a sikerhez vezető út érdekében három évvel ezelőtt milyen nehéz döntést kellett meghoznia neki, és aztán családjának. A jánoshalmai fiú kezdetben a nagyjából húsz km-re lévő Kiskunhalasra ingázott, hogy Míg György kezei alatt a városi Ganzair egyesületben készüljön. Csakhogy amikor tizennégy éves lett, kiderült, a klub anyagi gondok miatt nem képes tovább működni. „Gyakorlatilag döntenem kellett, abbahagyom-e az atlétikát vagy elmegyek” – emlékszik vissza Halász. Tehetsége, adottságai miatt az előbbi opció szóba sem jöhetett, ezért szóba került, mi lenne, ha a régóta ismert és elismert szombathelyi Dobó SE-be igazolna? Az ötlet kitűnő volt, csakhogy a térkép nagy távolságot, 300 km-t mutatott… „Mellbe vágott minket, hogy nem folytathatja Kiskunhalason – emlékszik vissza Halászné Geiger Mária, Bence édesanyja. – Ismertük a Dobó SE-t és Németh Laciéket (László és Zsolt, a legendás Németh Pál fiai, edzők – A szerk.), tudtuk, ott jó helyen lenne. Csakhogy annyira messze van Szombathely… Viszont abban is biztosak voltunk, ha már költözni kell, és nagy áldozatot hozni, akkor kerüljön a legjobbakhoz.” Mivel az edző-testvérpár szívesen fogadta Bencét, összeült a családi kupaktanács, miként is oldják meg a helyzetet. Azt eleve kizárták, hogy Bence kollégiumba kerüljön: azt az élsporttal összeegyeztethetetlennek tartották. Az édesapja gazdálkodó, többhektáros gyümölcsösük van, ami értelemszerűen nem mozdítható, anyja pedig tanító. A legidősebb báty, Gergő vállalta, elköltözik vele Szombathelyre. Bencéé volt a végső döntés, és nagyrészt a felelősség is: 14 évesen elhatározni, hogy vált, azzal a teherrel, hogy a család anyagilag és érzelmileg is nagy áldozatot hoz érdekében. Bár nehéz volt otthagyni az épp csak elkezdett középiskolában megszerzett barátokat, arra jutott: költözik. Így aztán másfél évig a két fiú együtt lakott Szombathelyen, az édesanyja pedig gyakorlatilag minden hétvégét ott töltött, hogy „rendbe tegye őket”. Bő egy esztendeje azonban Gergő úgy döntött, ennyit tudott vállalni. A család továbbra is azt látta jónak, ha az akkor 15-16 éves fiú nem marad egyedül, ezért az édesanyja keresett tanítói állást a távoli városban. „Nagyra nőtt fiú Bence, de szerintem még szüksége van rám, a mindennapi dolgokban és ahhoz is, hogy lelkileg támogassam. Így aztán kétlaki a család: amikor versenye van, a férjemék jönnek Jánoshalmáról, mi pedig Szombathelyről. Én is hazautazom, amilyen gyakran csak lehet, de nem egyszerű, hogy távol élünk egymástól. Persze szerencsére csak a földrajzi távolság választ el minket, a család ugyanúgy egységes, mint mindig. Épp a napokban beszélgettem Bencével: kérdeztem, meddig pakolok még helyette? Mire nevetett, és csak annyit mondott: sokáig.” A fiatal atléta utólag is úgy látja: jól döntött. Csak az a háromszáz kilométer ne volna…