Mr. Tus a Mr. Tusról

A századik magyar olimpiai aranyérem szerzője, dr. Hegedüs Csaba, aki februárig – huszonhárom éven át – a birkózószövetség elnöke is volt, azt állítja, hogy heti néhány edzéssel és ötvenes pulzussal nem lehet nemzetközi versenyképességet felépíteni. Azért is hozta létre a Mr. Tus-sportiskolát, amely forradalmasította a sportág utánpótlás-nevelését.

Szekeres István Az olimpiai, világ- és kétszeres Európa-bajnok Hegedüs Csaba különleges elismeréseket is kapott a világ birkózásában. Megválasztották az év birkózójának (1971), az év edzőjének (1979), az általa rendezett két budapesti világbajnokságot (2005, 2013) a nemzetközi szövetség a versenyrendezés etalonjának minősítette, és két olimpia (2008, 2012) birkózóviadalát is ő vezényelhette le, technikai igazgatóként. Tagja lett az Egyesült Államok székhelyű Hírnév csarnokának (Hall of Fame), a sportlegendák kategóriában. A Mr. Tus nevet 1971-ben Szófiában kapta a nemzetközi sajtótól. Újoncként indult a világbajnokságon, és – minden ellenfelét tussal verve – megszerezte az aranyérmet. A Vaszil Levszki futballstadionban naponta 30-40 ezer ember ünnepelte, ő volt a verseny sztárja. Amikor szőnyegre szólították, a tömeg a „Hegedus, tus”-rigmussal köszöntötte. Mr. Tus 2001-ben megalapította a Mr. Tus-sportiskolát, amely nemcsak az utánpótlás-nevelést forradalmasította, hanem az egész magyar birkózásnak is új lendületet adott. – Hogyan és honnan jött a gondolat? – Nem is gondolatnak született, a szívem súgta. Mindig bennem volt, hogy én az életemben mindent a birkózásnak köszönhetek, és úgy éreztem: valamit vissza kell adnom neki. A szakmai ok pedig az volt, hogy szerettem volna megújítani a fiatalok felkészítését. Tehetséggondozó műhelybe gyűjteni az országból a legjobbakat, és a legkorszerűbb képzésben részesíteni őket. – A gyakorlatban hogy valósult meg? – Először az edzőket készítettem fel. Ötvenhárom évesen ismét birkózómezt húztam, és hónapokon keresztül naponta dolgoztunk együtt. Végigvettük a birkózás minden lehetséges akciójának minden apró elemét, mindegyikben megkerestük a leghatékonyabb kivitelt és az összes variációt. Negyvenhat, zömmel vidéki, 13-14 éves srácot hoztunk Budapestre, kollégiumi ellátást biztosítottunk nekik, és a Csanádi iskolában tanultak. Ott az órarendjüket úgy alakították ki, hogy délelőtt is edzhettek, vagyis megoldottuk a napi két edzést, ami a mai élsportban már alapfeltétel.

– Nagyon hamar jöttek az első, visszhangos sikerek. – Öt évvel később Módos Péter junior-, Lőrincz Tamás pedig felnőtt Eb-t nyert. Tomi tizenkilenc évesen jutott fel a kontinens csúcsára, ő a magyar birkózás legfiatalabb Európa-bajnoka. Mindketten világklasszisok, és szerintem a hatékonyságunk sem volt rossz: negyvenhat kezdőből kettőt eljuttatni ilyen magasságokba alighanem példa nélküli. A londoni olimpián Tamás ezüstöt, Péter bronzot nyert, és általuk a Mr. Tus a kötöttfogású hatalmak egész sorát utasította maga mögé. – Tényleg csak kuriózumként említem, hogy az egyik közgyűlésen valamelyik „szakember” felvetette, hogy mért költ a szövetség milliókat a sportiskolára, amikor pedig az semmiféle eredményt nem tud felmutatni. Ebben az állításban két durva tévedés volt. – Hát, igen. Egyrészt a szövetségnek semmibe nem került. Más állami sportforrásokból lobbiztam ki a működés költségeit. Segített az akkori Nemzeti Utánpótlás-intézet, a Héraklész-program. Ami pedig kérdés másik felét illeti… A Mr. Tus nem egyesület volt, mi nem akartunk versenyre kelni az ország szakosztályaival, hanem minden gyerekünk változatlanul az anyaegyesülete színeiben birkózott, oda vitte a sikerekkel járó olimpiai pontokat, azok által pedig az eredményességi támogatást. Szóval, a nevük után, zárójelben, nem a Mr. Tus került a hivatalos végeredményekben, hanem Módos esetében a Szigetvár, Lőrinczében pedig a Cegléd. Hozzáteszem, abból az első eresztésből további jó birkózók is kijöttek. –  Felnőttkapitányként arról is híres volt, hogy fanatizálni tudta a versenyzőit. Átmegyünk a falon – ez volt a jelmondata. – Át is mentünk. – Serdülőkorú fiatalokat is ki lehet tenni az öntől megszokott fizikai és lelki terhelésnek? – Muszáj. Nézze, heti három-négy edzéssel és ötvenes pulzussal nem lehet versenyre kiállni a világgal szemben. A Mr. Tus fokozatosan szoktatta őket a magasabb igényekhez, és hogy milyen jól sikerült, azt az is jelzi, hogy amikor nem volt edzőtábor, a felnőttválogatott tagjai is velük edzettek, mert színvonalas munka folyt, és a fiatalok a szőnyegen is kiváló partnernek bizonyultak. – De a nagy terhelésnek akadtak ellenzői is. – Szabó Tamás professzor, az utánpótlás-nevelés egyik legkiválóbb szakembere viszont a mi oldalunkra állt. Kijelentette: ha a sportoló junior korában nem éri el a korosztály legmagasabb nemzetközi sztenderdjét, már soha többé nem tudja behozni a hátrányát. – Melyek annak az összetevői? – Tökéletes fizikai felkészültség, gazdag és automatikusan mozgósítható technikai tárház, hatalmas mentális erő. A birkózás nagy csatáit ahhoz szoktam hasonlítani, mert bizony az érzés is hasonló, amikor két ember a víz alatt küzd egymással. Már nem kapnak levegőt, fulladoznak, és közülük az nyer, aki a „halál” után mégis tovább bírja, akár egyetlen másodperccel. Arra, a győzelmet jelentő, plusz másodpercre kell felkészíteni a fiatalokat is. Hát, az nem megy ötvenes pulzussal. – A kemény edzés közben a versenyzőké kétszázra is felmegy. Törvényszerűen az edző pulzusszáma sem maradhat ötven… – Az ugyanolyan fontos, mint a versenyzőké. Mert abból lesz az elszánt, alkotó közhangulat. De ha valaki a szőnyegen heverve vezeti az edzést, vagy civilben, a falat támasztva csak nézelődik, abból nem jön ki semmilyen plusz. – Vannak ilyen edzők? – Vannak, bizony. – Mégis, kik? – Jaj, hogy én milyen balszerencsés vagyok!... Hirtelen kiszaladtak a fejemből a nevek. – Értem, nem akar senkit megbántani… – Minősíteni nem akarok senkit. Minősítse őket a munkájuk, az eredményük! – Szövetségi kapitány korában mennyit foglalkozott a fiatalokkal? – Sokat. A juniorválogatott tagjai velünk együtt készültek, és a világversenyeik előtt én is beszálltam a munkába. Továbbmegyek. 1981-ben a serdülőket is eljuttattam világbajnokságra, az Egyesült Államokba, Colorado Springsbe. Az akkori felső sportvezetés úgy döntött, hogy tengeren túli utánpótlás-világversenyen nem veszünk részt egyetlen sportágban sem. Főleg nem serdülőkkel. Én nem nyugodtam bele. Azzal érveltem, hogy két éve négy világbajnoki címmel, tavaly pedig két olimpiai arannyal motiváltuk a sportág szereplőit, a gyerekeket is, most ne hagyjuk elszunnyadni bennük a tüzet. Végül maroknyi kötöttfogású csapat elutazhatott… És hazatért három arannyal, egy ezüsttel. – Az eredeti Mr. Tus-sportiskola is csak a kötöttre épült. – Eleinte igen, hiszen több kollégiumi férőhelyet nem tudtunk teremteni. Más formában azonban a másik két fogásnem is működött. Az idő előrehaladtával a szabadfogásúak az Európa-bajnok Bánkuti Zsolt, a női birkózók pedig Nagy Lajos irányításával ott edzettek rendszeresen, lényegében a kadetválogatottak központi műhelye lett. 2008-ban megalakult a Mr. Tus II, orosházi székhellyel, már a szabadfogásra hegyezve. Végül pedig az Északkelet-Magyarországi Regionális Mr. Tus-sportiskola Abaújszántón. – Utóbbinak ön a tiszteletbeli elnöke. – Boldogan vállaltam. Mint ahogy ugyanabban a régióban létre jött az Egészségesebb, sportosabb Zemplénért nevet viselő civilegyesület, amelynek az elnökévé választottak. Testhezálló felkérés volt. Én ugyanis azt vallom, hogy a fiatalok sportja elsősorban népegészségi kérdés, a sportágak pedig „lefölözhetik” az egészséges, edzett ifjú nemzedékek legjobbjait. Csak legyenek ilyen nemzedékek!... Ott, Zemplénben máris adja magát a lehetőség a gyerekek sportágválasztására, például az abaújszántói birkózócentrum révén. – Mit tud a ma már Mr. Tus Akadémiának nevezett ős intézmény életéről? – A nyilvánosságra hozott személyi változásokon kívül semmit. – Nem keresték meg önt, nem kértek tanácsot? – Nem.