A felnőtt női kézilabda-válogatottat a kilencvenes években számos sikerre vezető Laurencz László évek óta a Csepel DSE-ben munkálkodik. A 81 esztendős mesteredző a délutánjait és a hétvégéit is a pálya szélén tölti, a kis műhely tagjainak legnagyobb örömére. Karácsony előtt az egyik edzésén meglátogattuk.
reb Megszokhattuk, nem telhet el úgy kézilabdás világesemény, hogy ne hallhassuk vagy olvashassuk az ősz mesteredző, Laurencz László értő véleményét és gondolatait a sajtóban. Figyelnek a szavára, ami igen célszerű, figyelembe véve a gazdag szakmai múltját. 1995-ben világbajnoki ezüst-, egy évre rá olimpiai bronzérmet szerzett a női válogatottal, és ezek csak a kiemelkedő eredményei.
laurencz_laszlo
Neve összeforrt a magyar kézilabdázás sikerkorszakával és a legjobbakkal.
S legalább annyira a csepeliekkel is. Öt évvel ezelőtt általa sosem látott fanatikusoknak titulált emberek megnyerték, hogy – helyi lakosként is – adja nevét, arcát, de elsősorban önmagát a megalakuló Csepel DSE-hez. A már meglévő helyi kézilabda-egyesület mellé létrejövő új az évek alatt gyökeret eresztett s a fahasonlat mentén haladva szép lombot növesztett, nagyjából 250 igazolt játékosa van.
Laurencz pedig nap mint nap, meccsről meccsre a pálya szélén ül, figyel, mutat, magyaráz, tanít – 81 évesen.
„Kezdetben még csapatom volt, edzéseket tartottam, de tönkrement a derekam, már nem is műthető, így inkább szakmai igazgatóként segítem a munkát. Beszélgetek az edzőkkel, gyerekekkel, elmondom, amit látok, s úgy tapasztalom, örömmel veszik az észrevételeimet. Általában minden délután öttől nyolcig a teremben vagyok, és a hétvégi meccsek sem maradhatnak el. Szinte elfoglaltabb vagyok, mint korábban bármikor.”
A rossz derék miatt a széke elmaradhatatlan a pálya széléről. „Szülő, gyerek vagy a portás odaviszi, amikor jövök, onnan nézem az edzést.”
laurencz_laszlo_csepel
Emlékeztetjük, kedves olvasó, az edző 81 esztendős. Család, gyermek, unoka várja otthon, mégsem tud elszakadni a pályától. Erre is gondol Kalmár Zsolt, a Csepel DSE elnöke, amikor a szakmai vezetőt, a klub arcát jellemzi:
„Mindent tud, amit a kézilabdáról tudni lehet, de a szakmai tudásnál sokkal több az, amit átad gyereknek, edzőnek: sportág iránti alázat, amelyet a puszta jelenlétével is sugároz.”
A fiatal játékosok ismerik a korábbi eredményeit, nekik mégsem elsősorban a sikerkapitány Laurencz László, hanem valaki a pálya széléről, aki javítgatja a hibákat, és tanácsokat ad a jobb játékossá váláshoz.
„Tudjuk, hogy kőkemény szövetségi kapitány volt, aki erősen fogta a válogatottat, de mostanra szerintem sokat lágyult a szíve – csacsogja Tótfalusi Anna, a csepeliek 15 éves játékosa. – Nekem egyébként a kedvencem, és kitüntetés, ha Ancsának becéz. A meccsek után sokszor hívott már magához, és elmondta, mit csinálhatnék esetleg jobban.”
Laurencznek nem is az a lényeg, hogy ismerjék, megismerjék. Hanem? „Hogy segíthessek.”
A honnan az erő kérdését azonban gyorsan lecsapja.
„Sokkal inkább rettentő önzés a részemről, hogy mindenki nyakába mászom. Most mondja meg, mit csinálnék otthon egész nap?”
Nem hallják a többiek a választ, de anélkül is nyugodtan állíthatjuk: kivételesen biztosan nem értenének egyet a mesterrel.
(Nyitókép forrása: origo.hu)
