Befutóból befutó
Tíz éven át naponta tűnt fel a képernyőn, december elseje óta az Emberi Erőforrások Minisztériuma a munkahelye. Sárfalvi Péter világ- és Európa bajnok öttusázó a Hír TV műsorvezetői székét cserélte fel a Hold utcai irodára, ahol egy hónapon át miniszteri biztosként, az átmeneti időszakot követően pedig a működését januárban megkezdő Nemzeti Utánpótlás-nevelési és Sportkapcsolatokért felelős helyettes államtitkárság vezetőjeként dolgozik majd.
Bruckner Gábor A világ- és Európa-bajnok öttusázó, Sárfalvi Péter egyelőre miniszteri biztosként dolgozik az utánpótlás-nevelésért, az új évben azonban már a most létrehozott helyettes államtitkárság vezetője lesz. A szervezeti formáról azt mondja az interjúnkban: „Az utánpótlás-neveléssel soha nem foglalkoztak még olyan magas szinten, mint amilyenre most kerül.” Kiesett a kezéből a telefon, amikor a hívás érkezett, vagy simán lesápadt és megdöbbent? Nem tagadom, nagyon meglepődtem, amikor dr. Szabó Tünde államtitkárasszony megkeresett a felkéréssel. Az elmúlt egy évtizedet a televíziós szakmában töltöttem ugyan, de máig is inkább sportolónak tartom magamat, és nem titkolt célom volt, hogy egyszer visszakanyarodjak a sporthoz, azon belül a sportirányításhoz. Sportolói múltam miatt azt gondoltam, az öttusában vállalhatok feladatot, de az, hogy a nemzeti utánpótlás-nevelés ügyét rám bízták, minden elképzelésemet felülmúlta. Nagy lehetőség ez számomra, hiszen a terület tényleg a szívügyem, amitől a televízióban sem tudtam elszakadni: hosszú ideje fut már a korosztályos sporttal foglalkozó, Befutó című magazinműsorom.
Elhunyt Sárfalvi Béla Hetvenöt éves korában, hosszan tartó, súlyos betegség után elhunyt Sárfalvi Béla, egykori öttusázó, öttusaedző, Sárfalvi Péter édesapja, akiről interjúalanyunk a cikkben is oly nagy szeretettel emlékezik meg. A kiváló szakember versenyzőként válogatott kerettag volt, 1974-ben csapatban BEK-et nyert a Csepel együttesével, majd ugyanott lett tréner, később pedig a Bp. Honvédban nevelte a jövő bajnokait.
Gyanítom, amikor az ember az önéhez hasonló pozícióba kerül, legalább magában megfogalmazza, melyek a legfőbb szívügyei. Elárulja? Elsődlegesnek tartom, hogy a korosztályos sportolókkal foglalkozó edzők megbecsülése a legismertebb szakemberekével egyező legyen, hiszen ők rakják le az alapokat, és ez által nagymértékben múlik rajtuk a magyar sport jövője is. Erre vonatkozóan már készen áll a programunk, januártól a megvalósításon a sor. Ugyancsak kiemelt feladatnak tekintem, hogy valamiképpen megkönnyítsük az utánpótláskorból kikerülő versenyzők átmenetét a felnőttek mezőnyébe, mert még a legjobbak között is ötven százalékos a lemorzsolódás ebben a korban. Hasonlóképpen fontosnak tartom elérni, hogy a versenyszerűen nem sportoló gyerekek is többet mozogjanak, az általános iskolák alsó osztályaiban pedig képzett testnevelők tartsanak számukra testnevelésórákat. Lázár János miniszterelnökséget vezető miniszter a riói olimpiai után bejelentette, hogy nem szűkül az úgynevezett kiemelt sportágak köre, sőt még több pénz jut a tizenhatoknak, mint korábban. Továbbra is tartja magát a terv? Igen, hiszen a kiemelt sportágak számára nyújtott sportágfejlesztési támogatás, amelynek elsődleges célja a nemzetközi szintű eredményesség javítása, 2020-ig kiszámítható jövőképet biztosít, illetve megteremti a zavartalan, egymásra épülő, programalapú szakmai munkához szükséges feltételeket, akár új sportágak bevonásával is az akadémiai rendszerbe. A legnevesebb utánpótlásedzők, a különféle sporttudományok képviselői egyöntetűen azt hangoztatják: a magyar sport legnagyobb hibáinak egyike az, hogy korosztályos világbajnokokat akar nevelni, ahelyett, hogy klasszis felnőtt sportolók szisztematikus képzésére összpontosítana. Osztja ezt a véleményt? Saját tapasztalataim és családi hagyományaink miatt is egyetértek. A Csepelben édesapám volt az edzőm, aki mindig kényesen ügyelt arra, hogy ne égjünk ki idő előtt a társaimmal. Emlékszem, tizenhárom-tizennégy évesen minden versenyt elvesztettünk a kétszer annyit és kétszer olyan keményen tréningező KSI-sekkel szemben, amit én, hiúságomban megbántva szóvá is tettem: ez nem lesz így jó. Apám erre megnyugtatott: de, de, ez így lesz jó. Igaza lett: én később világbajnok lettem, míg az akkori legyőzőim többsége a felnőtt kor elérése előtt abbahagyta az élsportot. Ahogyan beszélgetünk, szép lassan közösen megfejtjük, miért esett önre a választás… Mit mondhatnék erre? Igyekszem nem csalódást okozni.