Babona és szerénység

Mestermunka című sorozatunkban hétről hétre olyan edzőket mutatunk be, akik a pályafutásuk során mindvégig példaértékű utánpótlás-nevelő munkát végeztek. Akikre a tanítványaik nemcsak jó szívvel gondolnak, hanem büszkék is rájuk; arra, hogy a kezük alatt fejlődhettek élsportolókká. E heti vendégünk rendhagyó módon egy házaspár, Unyatinszkiné Karakas Júlia és Unyatinszki Mihály. Nevük összeforrt a békéscsabai tornáéval és legsikeresebb versenyzőjükével, Ónodi Henriettáéval, aki mindent megnyert, amit ebben a sportágban lehetett. Olimpiai bajnoki címet, Európa-bajnokságot, vb-t és világkupát. Edzői karrierjük során a viharsarki gyermekek négy generációjából neveltek kiváló tornászokat.

Gy. Szabó Csilla – utanpotlassport.hu Az Unyatinszki házaspár. Így egyszerűen, egyes számban. S ha valaki mégis külön említené meg őket, akkor legfeljebb így: Julika és Misó. De ha nekik eszükbe sem jutott külön utakon járni, mások miért is szólítanák őket a saját nevükön? Az idén januárban, négy évtized után letették a lantot, és nyugdíjba vonultak. Együtt. Ahogyan az az ő esetükben magától értetődő.

„Misóval ellentétben én nem vagyok békéscsabai, a TF elvégzése után, egymástól függetlenül kerültünk ide. Lukács József akkoriban alakította ki újszerű és példaértékű szakosztálymodelljét, amely a virágzó békéscsabai tornaműhely alapja lett. Negyven csodálatos évet töltöttünk el itt együtt. Most kicsit furcsa torna nélkül, de mindig kitalálunk valamit” – mesél régi-új életükről Unyatinszkiné Karakas Júlia. „Minden nap vasárnap!” – egészíti ki feleségét Unyatinszki Mihály, sokkal inkább a móka, mint az igazság kedvéért. Edzőként olyan ritkán volt részük szabadnapban, hogy talán nem is tudták, milyen pihenéssel tölteni egy hétvégét. A tornát nem a kényelmeseknek találták ki. Julika szerint sportágukban csupán a folyamatos elemtanulásra épített, rendszeres, kitartó munka hozza meg a gyümölcsét. Lustálkodásra nemcsak a tanítványoknak, de a mesterieknek sem igen volt idejük. „A tornasport nem a természetes mozgásformákra épül, ezért a gyerekeknek minden apróságot módszeresen meg kell tanítani. Rendkívül fontos a kiválasztás, a mi esetünkben mégis nagyon nehéz egy kezdőről megmondani, mi lesz belőle. Az első pillanatban csak a külsőségeket látom: az alkatát, a magasságát, mennyire felszabadult idegen helyen, idegen emberek között. Kicsit később, a közös munka során derül ki, képes-e hosszabb ideig összpontosítani, fogékony-e az új dolgokra, milyen gyorsan tanul. A következő, már magasabb szinten dől el, hogyan oldja meg a fellépést. Számtalan jó képességű, gyönyörű lánnyal foglalkoztam, aki minden külső és belső adottsággal meg volt áldva ahhoz, hogy bajnok legyen, de nem tudott versenyezni. Ilyenkor nehéz bármit is tenni.” Az Unyatinszki házaspár keze alatt felnőtt tornászcsemeték között akadt egy, aki messze kitűnt társai közül az akaraterejével. A pici, bájos, filigrán kislányt Ónodi Henriettának hívták, és az edzőpáros első közös kezdőcsoportjának volt a tagja. Az ő esetében nem kellett éveknek eltelnie ahhoz, hogy kiderüljön: a kiemelkedő versenyzők minden adottságával büszkélkedhet. Gyorsan tanult, ügyes volt, remekül bírta a folyamatos terhelést, elfogadta az edzői véleményét, s együtt is működött velük. Ha valami nem sikerült, visszament a szerekhez, és újrakezdte. Egyszer, kétszer, százszor. Addig gyakorolt, amíg a trénerek azt nem mondták, elég. Vagy még annál is tovább. Legfőbb mércéje saját maga volt. „Nincs gyermekünk, ezért valamennyi tanítványunkra úgy tekintettünk, mintha a sajátunk lenne. De ezt nem is lehet másképpen csinálni, lelkiismeretesen, szeretettel kell a fiatalokkal bánni. Heni is olyan volt, mintha a miénk lenne. Talán ez is közrejátszik abban, hogy szerencsének és előnynek éreztem a közös házastársi munkát. Fiatalok voltunk, tele ambícióval, és mindent beleadtunk. Csak azt sajnálom, hogy ilyen gyorsan eltelt ez a negyven év” – vall Unyatinszki Mihály a tanítványaikhoz fűződő különleges kapcsolatukról, amely a sportolói karrier végeztével sem szakadt meg. Ónodi Henrietta az Egyesült Államokban él, de amikor legutóbb, decemberben hazatért Békéscsabára, egykori mestereit is felkereste. A köztes időben e-mail-en tartják a kapcsolatot. Ónodi kiemelkedő nemzetközi sikerei ellenére sem szerepelt gyakran az újságok címlapján. Ehhez – közismert szerénységén túl – edzői mértéktartó viselkedése is nagyban hozzájárult. Barcelonába sem érkezett favoritként 1992-ben, jóllehet, a szakmai berkekben mindenki tudta, hogy képes az olimpiai győzelemre. „Sohasem szerettük elkiabálni a dolgokat, a győzelemben senki sem lehet biztos – emlékszik vissza Julika életük egyik legszebb pillanatára. – Számunkra mindig a stabil és biztos tudás volt az elsődleges. Nem gondoltunk azonnal az aranyakra, egyik apró sikerre építettük a másikat. De babonaság is volt a Barcelona előtti hallgatásunkban. Csak mi láttuk Henin a hihetetlen elszántságot, amivel egyszerűen nem veszíthetett. Hatalmas terhelésből, fáradtan érkezett a az olimpiára, a végső, győztes két ugrást mégis úgy odatette, hogy jobban nem is lehetett. Őt erre nem kellett tanítani, mindvégig lobogott benne a láng.” Amikor az edzői munka értelméről kérdezzük, Julikának nem a tanítványai egyszeri nagy sikerei jutnak eszébe. Számára az volt az igazi öröm, amikor egy kicsi gyerekkel hat-nyolc év kemény munkája árán eljutott a válogatottságig. Az apró örömök mellett a problémákban és nagy harcokban egyaránt bővelkedő, együtt megtett útban találta meg az igazi szépséget. Éppen, mint a felnőttkor küszöbéig gyermeküket elkísérő szülők. További korosztályos hírek TORNÁBAN a sportági aloldalunkon.