Ha nem váltanak, lemaradnak

„Ha szembesítjük a támogatásért sorban álló akadémiákat azzal, hogy három-négy fiatalt neveltek ki külföldre tíz év alatt, akkor ki kell mondanunk: nem működik jól az utánpótlás” – véli Hrutka János. Az egykori 24-szeres válogatott hátvédet utánpótlás-labdarúgásunk teljesítményéről, a magyar fiatalok lehetőségeiről kérdeztük.

Leiner Soma - utanpotlassport.huA magyar utánpótlásfutball problémáira a hazai közeg számos szereplője igyekszik válaszokat találni. Közéjük tartozik a 24-szeres válogatott, jelenleg játékosügynökként is dolgozó Hrutka János, aki az elmúlt napokban több ízben is összeállítást készített a honi akadémiák munkájáról, illetve az elmúlt időszakban külföldre szerződött magyar játékosokról.

− Vallja, hogy a számok nem hazudnak – az adatok pedig azt mutatják, hogy a Honvéd akadémiájáról kerülhetnek a ki külföldre a legnagyobb eséllyel a fiatalok, de a teljes képet nézve elkeserítő, hogy a magyar utánpótlás milyen kevés „terméket” dob a nemzetközi piacra. Általánosságban véve mi a legnagyobb probléma a hazai műhelyekkel? − A többi akadémia megjelenése előtt hosszú időn keresztül az MTK monopóliumként gyűjtötte össze a tehetséges játékosokat. A Honvéd mára erős tényező lett a hazai képzésben, magyar viszonylatban a legtöbb fiatalt adja el külföldre – a kispestiek ráadásul a játékosok fejlődését szem előtt tartva rábólintanak a külföldi ajánlatokra, nem tartják itthon erőszakkal az ifjakat. Ugyanakkor a többi műhelynél az a hibás szemlélet tapasztalható, hogy tartsuk itthon a fiatalokat, mutatkozzanak be az első osztályban, majd 20-22 évesen eladjuk őket. A probléma csak az, hogy amíg például 10 gyerek el tudna menni 16 évesen neves csapatokhoz egy korosztályból, addig jó, ha egy vagy kettő kijut később a középkategóriához. Behozhatatlan hátrányba kerülnek nemzetközi riválisaikkal szemben 20 éves korukra az itthon nevelődők. Általánosságban a koncepció hiányát tudnám felróni a hazai bázisoknak, no meg az eredményközpontúságot. Mindegyik csapat a legjobb akar lenni az utánpótlásban, a korosztályos bajnoki címekre hajt, miközben Nyugat-Európában mindez másodlagos: ott csak az számít, hány játékos jut el a felnőttcsapatig, illetve hány játékosból lesz nemzetközi szinten jegyzett labdarúgó. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján utóbbira a magyar játékosok közül csak azoknak lehet reális esélye, akik 16-18 évesen bemutatkozhatnak az NB I-ben, illetve akik már utánpótláskorban külföldre szerződnek. − A kritikák kereszttüzében többnyire az akadémiák állnak. Kizárólagos a felelősségük az utánpótlás problémáit illetően? − Ha szembesítjük a támogatásért sorban álló akadémiákat azzal, hogy három-négy fiatalt neveltek ki külföldre tíz év alatt, akkor ki kell mondanunk: nem működik jól az utánpótlás! A hibákat azonban nem csak itt kell keresnünk; a bajok, ahogy Dárdai Pál is említette a minap, előbb kezdődnek. Tizenkét éves korukra a fiataloknak tisztában kellene lenniük a futball alapjaival, technikailag szinte mindent tudniuk kellene, de amikor bekerülnek az akadémiákra, nemzetközi viszonylatban már le vannak maradva. Onnantól minden itthon töltött év egyre távolabb sodorja őket a korosztályuk nemzetközi színvonalától.

− Schäfer András és Kiss Tamás példája mutatja, hogy amennyiben a játékosok 17-18 évesen megkapják az esélyt az NB I-ben, azzal felkeltik a nyugati klubok érdeklődését. De egyetlen élvonalbeli klub sem fektet különösen nagy hangsúlyt a fiatalok beépítésére... − Bár a szomszédos országokban látunk erre példákat, itthon nem lehet véghezvinni, hogy felállunk 10-11 akadémistával az NB I-ben, és jönnek a sikerek. Ha például a Puskás Akadémia elhatározná ezt a szemléletváltást, akkor a klubvezetésnek el kellene fogadnia, hogy a csapat vélhetően nem a dobogóért, hanem az 5–10. hely valamelyikéért küzd majd. Ugyanakkor ha egy utánpótláskorú játékos – mint Schäfer András vagy Kiss Tamás – korán bemutatkozik az NB I-ben és jól teljesít, azzal bekerülhet a nemzetközi vérkeringésbe. Természetesen úgy, hogy a külföldön alapnak számító gyorsaságot, dinamikát, gondolati gyorsaságot itthon esélye sincs elsajátítani. Elég Sallai Roland és Balogh Norbert palermói tapasztalatait nézni: itthonról szerződtek ki, a fejükben és a lábaikban sem volt még meg a kellő gyorsaság. A legjobb út az, ha már utánpótláskorban külföldre igazolnak a játékosok, mint ahogyan tette például Szoboszlai Dominik, Csoboth Kevin, Schön Szabolcs, vagy említhetném Gulácsi Pétert, Stieber Zoltánt is. Ha esetleg nem is sikerül nevelőműhelyükben a legmagasabbra szintre jutniuk, akkor is sokkal nagyobb valószínűséggel szerződhetnek a külföldön megtanultak segítségével más neves csapathoz. − A Ferencváros, illetve a Mol Vidi kiemelkedik az NB I-ből, az utánpótlásuk mégsem teljesít fényesen. Háttérbe szorult a nevelőmunka? − A Fradi és a Vidi esetében is a koncepció hiányát érzem égető problémának. Vonjunk párhuzamot a Manchester City együttesével: kiemelkedő anyagi háttérrel rendelkeznek Angliában (mint a két magyar topcsapat itthon), mégis évről évre kitermelnek egy-két játékost a felnőttcsapatba, a többieknek pedig megvan a lehetősége, hogy más nyugat-európai bajnokságba szerződjenek. Érthető, hogy az itthon leggazdagabb két klubnál eredménykényszerben dolgoznak, de azzal, hogy a fiataloknak nincs kifutási lehetősége, a jövőképet veszik el tőlük. Magam is a zöld-fehéreknél nevelkedtem, akkor kihívást, szintet jelentett a Népligetben focizni. Mára ezt a nimbuszát elvesztette a Ferencváros, sok esetben a szakmai oldal helyett a lojalitás került előtérbe. Bízom abban, hogy a jelenleg is zajló átalakítások meghozzák a várt eredményeket. − A külföldi képzést követően is sokszor az NB I-be vezet az út – láttuk ezt Tajti Mátyás, majd Szerető Krisztofer esetében is. Reális, hogy valaki hazajön felépíteni magát, majd ismét külföldön folytatja? − Saját példámból tudom, hogy aki nem megy vissza hamar, annak nagyon nehéz lesz újra nemzetközi szinten futballoznia. Bár nem lehet elfelejteni a kint megszerzett tudást, a közegből adódóan leépülnek a játékosok, elveszítik a gyorsaságot, a gyors gondolkodást. Ráadásul a megszerezhető anyagi javak is rendkívül groteszk képet festenek: a fiúk ma annyit kereshetnek itthon, amennyit hasonló teljesítménnyel külföldön biztosan nem. Ha pedig megkínálják őket egy zsíros szerződéssel, máris oda a motiváció. Nem véletlen, hogy ilyen rossz képet mutatnak a számok. További korosztályos híreink LABDARÚGÁSBAN a sportági aloldalunkon.