Atlétika: Csák Ibolya 21 évesen kivágta a rezet és olimpiát nyert

Noha az idén nyárra tervezett tokiói olimpiát a koronavírus-járvány miatt egy évvel elhalasztották, úgy gondoltuk, segédkezünk abban, hogy addig is fenntartsuk az ötkarikás játékok páratlan hangulatát. Ennek okán indítottuk el sorozatunkat: felidézzük az olimpiák összes pillanatát, amelyben magyar sportoló utánpótláskorúként (mai értelemben véve) állhatott dobogóra. Ezúttal a legendás magasugrónő, Csák Ibolya 1936-os berlini győzelmére tekintünk vissza.

Az 1936-os berlini ötkarikás játékokon a 21 éves magasugró, Csák Ibolya a magyar atlétika első női olimpiai aranyérmét szerezte. Nem mindennapi története mai napig példa a sportvilág előtt. Az 1915. január hatodikán, Budapesten született Csák Ibolya 14 évesen a Nemzeti Torna Egylet (NTE) fűrészporos termében kezdett tornázni, de hamar kiderült, hogy adottságai leginkább az atlétikához passzolnak. Három évvel később került az NTE frissen alakult atlétikai szakosztályába, el is kezdte a magasugrást. Első versenyén 1933-ban rögtön felkeltette a sportszakma érdeklődését. A Nemzeti Sport már néhány nappal az olimpiai bajnoki címe után idézte fel a kezdeteket.

„1933. március 25-én a Nemzeti Tornaegylet tornacsarnokában női atlétikai versenyt rendeztek. A hölgyek eredményei közül különösen Csák Ibolya 135 cm-es magasugrása emelkedik ki. Ez az eredmény a fűrészporos elugróhelyet tekintve nemcsak kezdőviszonylatban kiváló. Elérőjének nagy fejlődési lehetőségre rámutató stílusa a legszebb jövőt ígéri. A győztes pompás ollózó stílusával is feltűnést keltett. Nagy tehetség.” A 18 éves Csák első nyílt versenyén, a MAFC-pályán már 144 cm-t ugrott és még abban az évben országos bajnoki címet szerzett: Debrecenben 149 cm-re javította Vértessy Katalin 148 cm-es hazai rekordját. Ha egyszer valami beindul… A következő évben már 155 cm volt a magyar női rekord, 1935-ben pedig 156 cm. Ez a világranglista ötödik helyét jelentette akkor. Az olimpia évében átlépte a bűvös 160-as határt, 161 centis ugrása után már Berlinben is az esélyesek közé tartozott, de a hazai sportszakma nem akart semmit elkiabálni. Miután köztudott volt, hogy az ötkarikás játékokon kiváló vetélytársakra számíthat a mindössze három éve ugró magyar lány, Csáktól „csak” helyezést vártak.

Csákot férje, Kádár Lajos mindenben igyekezte támogatni, sokszor az edzésein is segédkezett. De a legnagyobb szakmai segítséget edzője, Balogh Lajos jelentette. Ő ismerte fel tehetségét és együtt csiszolták remekké a Porter-stílust, a maitól igencsak eltérő, az ugrás síkjára merőleges ollózó technikát, amely különbözött az angolok által favorizált átlépős módszertől.

Az olimpián a női magasugrásra augusztus 9-én került sor. Aznap a Nemzeti Sport így harangozta be az eseményt:

„Ez az utolsó szám, amelyben komoly magyar sikerről ábrándozhatunk. Miután a férfiak eljátszották kis játékukat, egy gyenge nő áll ki a nemzeti mezben, hogy megvédje a magyar atlétika becsületét. Ha ez a súlyos és nyomasztó teher nem nehezedne Csák Ibolyára, ha nem szegeződne rá minden szem és reménykedne mindenki abban, hogy majd ő kivágja a rezet, jobban tudnánk bízni a sikerben. Így azonban kérdés, nem roppan-e össze a felelősség súlya alatt az ő gyenge válla, az alatt a felelősség alatt, amelyet a férfiak sem bírtak elviselni. Mert bizony az ellenfelek nem olyanok, hogy bármilyen előnyt is elbírnának. Hiába ugrott Csák Ibolya az idén 161 cm-t, hiába reméljük tőle, hogy még ennél jobbra is képes, a mezőnynek van egynéhány tagja, aki szintén megbirkózott már ezzel a magassággal. A 16 esztendős angol Odam, az amerikai Arden és Rogers, a német Ratjen és Kaun, az ausztráliai Carter, a kanadai Bell, a holland Koopmans, mind olyan versenyző, akit legyőzni a kevés rutinnal rendelkező és a hatalmas közönséghez hozzá nem szokott Csáknak vajmi nehéz lesz. Ezért csak titkon bizakodunk abban, hogy valami nagy sikerrel ajándékoz meg bennünket a kedves, csinos pesti asszony, és szerényen csak helyezést várunk tőle.” Elkezdődött a verseny. A 115 ezer helyszíni néző előtt Csák a 717-es rajtszámot kapta a 17 fős mezőnyben. A 16 éves Dorothy Odam 165 centivel tartotta a világcsúcsot, neki nem esett nehezére átlendülni a 160 centinél alacsonyabbra tett lécek felett. De Csáknak sem. A 160-ba már sokaknak beletört a bicskája, de három atlétanőnek nem. A hazai pálya és közönség előnyét élvező Elfriede Kaun, Odam és Csák folytatta az idegőrlő csatát. A 162 centit elsőre egyiküknek sem sikerült teljesíteni. Harmadikra sem. Az akkori szabályok értelmében nem állt meg a verseny, el kellett dönteni a bajnoki címet. Jött a negyedik kísérlet. Odamnak nagyon kicsi hiányzott. De hiányzott. Kaun már „magabiztosabban” rontott. A magyar versenyző nekifutását lélegzetvisszafojtva figyelte a tömeg. Az ováció csak akkor tört ki, amikor Csák Ibolya talpa annak a lécnek a másik oldalán ért földet, amely sosem állt még stabilabban, dermedtebben a 162 centiméteres magasságban. Olimpiai bajnok lett. A döntőről készült felvétel:   Csák Ibolya elképesztően örült a győzelmének, edzőjének, Balogh Lajosnak elsőként köszönte meg a bajnoki címet, érte otthonról szorító férjével kapcsolatban pedig azt mondta Feleki László tudósítónak: „Sietek haza hozzá, elég sokáig volt egyedül. Biztosan ő is nagyon boldog most. Csak attól félek, hogy örömében összetörte a rádiót, amikor meghallotta, hogy győztem.” Pályafutásának jövőjével kapcsolatban pedig így fogalmazott az olimpiai bajnokoknak járó cserepes tölgyfacsemetét is megemlítve: „Majd ha az a tölgycsemete, amit most kaptam, olyan nagy lesz, hogy az árnyékába lehet feküdni, akkor visszavonulok. Egyébként ez volt az első külföldi versenyem.” Akkor a 21 éves atlétanő még nem tudhatta, hogy az aranyérem mellé járó fanövendék, tulajdonképpen a magyar női atlétika felemelkedésének egyik szimbólumává is válhat. Csák Ibolya 1933 és 1939 között kilenc magyar bajnoki címet szerzett, ebből kettőt távolugrásban. 1938-ban a bécsi Európa-bajnokságon 164 centire javította egyéni rekordját, ezzel akkor ezüstérmet szerzett. Ám néhány hét múlva egyetlen legyőzőjéről, az olimpián is Dora Ratjen néven versenyzett német sportolóról kiderült, hogy férfi – így Csák megkapta az aranyérmet. Női versenyző nem tudta legyőzni. 164 centiméteres országos csúcsát csak 24 évvel később, 1962-ben sikerült megdönteni. Az olimpiai bajnoknő 2006. február kilencedikén, 91 évesen hunyt el.

Érdekességként – és mert kapcsolódik a történethez – idézzük fel alább a Nemzeti Sport 1936. augusztus 28-ai számában megjelent „Terem-e gyümölcsöt Csák Ibolya tölgyfája?” című írást, amely az olimpiai bajnoki cím után erősen szorgalmazta a sportág női utánpótlás-nevelésének színvonalas megkezdését, egyúttal éles kritikával illette a szövetséget:

„Vannak olimpiai bajnokságok, amelyek szükségszerűek, évszázados, vagy csak évtizedes, de kitartó, céltudatos munka, széles alapokon nyugvó erőteljes sportélet természetes következményei. Vannak viszont olyanok, amelyeknek kiharcolásában magán az egyénen kívül senki sem részese, annak érdemében és dicsőségében senki sem osztozhat. Csák Ibolya olimpiai bajnoki címe ezek közül való. Amikor azt mondjuk, hogy Csáké meg nem érdemelt olimpiai bajnoki cím, akkor egy pillanatig sem gondolunk arra, hogy ezt a nagy dicsőséget Csák Ibolya nem érdemelte meg. Igenis ő egyike azoknak, akik tehetségükkel, szorgalmukkal, okos előkészületükkel, szerénységükkel és csüggedés nélküli akaratukkal a legméltóbbak voltak az olimpiai koszorúra. De nem érdemelte meg Csák Ibolya bajnoki címét a Magyar Atlétikai Szövetség (MASZ), nem érdemelte meg a magyar női atlétika és nem érdemelte meg Magyarország. Sok időt és helyet venne igénybe, ha fel akarnánk sorolni mind azt a sok gátlást, gúnyt, akadályozást, lekicsinylést és gáncsoskodást, amellyel az alig évtizedes magyar női atlétikának meg kellett küzdenie. A szövetségben megfelelő erélyes támogatásra nem talál, a felsőbb hatóságok egyszerűen elzárják az utánpótlást biztosító zsilipeket, és ha az a kicsiny gárda, ami ma a magyar női atlétikát jelenti, nem dolgozna minden akadályon keresztül hittel, önmegtagadással és lelkesedéssel, ez a világraszóló győzelem sohasem születhetett volna meg. De most végre megszületett és ettől a sikertől korszakalkotó változásokat várnak a női atlétikai hívei. Várják, hogy megszűnjön a közöny és a rosszakarat a női atlétikával szemben, várják, hogy a Csák Ibolya győzelmét hirdető harsona lesz az a jerikói kürt, amely a betokosodott maradiság várát lerombolja. Mi is a teendő, mit kell tenni ahhoz, hogy a legközelebbi világversenyen, a női Európa-bajnokságon már ne csak egyetlen hölgyversenyzőt tudjunk kiállítani? 1. Szükség van a középiskolás lányok atlétikai nevelésére. Ne engedjék, hogy legyenek iskolák, ahol ritmikus táncokat ugyan kitűnően lejtenek, de húsz métert futni nem tudnak a lányok. 2. Évente összesen két atlétikai leány verseny van, az is teljesen sportszerűtlen kiírású. Szaporítani és módosítani kell ezeket és be kell kapcsolni a vidéket is. 3. Rendszeres atlétikai oktatást kell adni az erre jelentkező lányoknak a KISOK-pályán. 4. Lehetővé kell tenni leánytanulók kiadatását legalábbis női egyesületek részére. 5. A KISOK (Középiskolai Sportkörök Országos Központja) gondoskodjon róla, hogy 17-18 éves leányok a KISOK színeiben nyilvános versenyeken részt vehessenek. 6. Szorosabb kapcsolatot kell teremteni a kötelező főiskolai testnevelés és a főiskolai sportegyesületek között. 7. Megfelelő propagandával fel kell kelteni a főiskolás tömegek érdeklődését (és biztosítani kell a kitűnő TF-anyag bekapcsolódását). 8. Az atlétikával foglalkozó egyesületekben női alosztályok felállítását kell szorgalmazni. 9. Meg kell indítani a vidéki •propagandát, még az idén versenyeket kell rendezni a nagyobb vidéki városokban a legjobb budapesti hölgyatléták, elsősorban Csák Ibolya részvételével. 10. Meg kell reformálni a MASZ női bizottságát és teret kell engedni a munkára mindazoknak, akikben ehhez képesség, kedv és ambíció van. Ez a tíz pont csak vázlat, csak a hamarjában felötlött, de régen hiányolt kívánalmak felsorolása. Ha valaki mélyebben behatol a női atlétika problémáiba, bizonyára talál még tíz pontot, amelyeknek megvalósítása sürgős és szükséges. Csak arra figyelmeztetjük a női atlétika vezetőit, hogy az offenzíva megindításának most van a lélektani pillanata. Csák Ibolya győzelme a magyar női atlétika felé terelte az illetékesek és a tömegek érdeklődését. Vétek lenne, ha ezt a MASZ nem igyekezne kihasználni, ha a felsőbb hatóságok igyekezetében nem támogatnák, ha Magyarország legalább utólag nem próbálná kiérdemelni a női magasugrás olimpiai bajnoki címét.” További korosztályos hírek ATLÉTIKÁBAN a sportági aloldalunkon.