Kínában az utcán, nálunk néha művelődési házban játsszák. Mégis hiába a kevés szakember, a még kevesebb pénz, Európában mi vagyunk a legjobbak. Fehér Jánossal, a szövetség főtitkárával beszélgettünk.
P. S. Zs.– Kicsi és új. Gondolom, ez a két szó, ami a leggyakrabban az eszébe jut.
– Hát, igen. Új sportág ez, de nem csak nálunk, hanem Európában is, így a beágyazottsága is egészen más, mint a futballé vagy a kézilabdáé. Magyarországon 1993-ban rendezték az első hivatalos versenyt. A legnagyobb gond az, hogy nem ismerik sem a testnevelő tanárok, sem a más sportágakban dolgozó edzők, így a gyerekekhez is nehezen jut el. Tulajdonképpen fel kell építeni az egész sportágat. A folyamatot gyorsíthatná a pénz, hiszen jól jönne egy kis marketing. De amíg nem vagyunk ismertek, nem kapunk pénzt, amíg viszont nem kapunk pénzt, a hírverésre se nagyon költhetünk. Ezek az idők nem nagyon kedveznek az új sportágaknak. Az iskolák is, amikre alapozhatnánk, is szörnyű anyagi helyzetben vannak.
– Miből tartják fenn magukat?
– Pályázatokból, szponzori pénzekből próbáljuk finanszírozni a kiadásainkat. A szövetség tavaly tizenkét millió forintból gazdálkodott, de ez szinte semmire nem elég. A tavalyi, kínai világbajnokságra minden kiutazó versenyzőnk saját maga vette meg a repülőjegyét. A szállást szerencsére a házigazdák állták, mert néhány éve mi is vendégül láttuk őket.
– A pénzszerzési esélyeik is elég behatároltak lehetnek.
– Azok is. Mindenhonnan azt halljuk, hogy ti még túl kicsik vagytok. Arról nem beszélve, hogy a nagyobbak féltékenyen őrzik a pozíciójukat. Így elég nehéz továbblépni. Szerencsére a gyerekek körében nagy az érdeklődés. Ahogy elvisszük valahová a játékot, egy iskolába, mondjuk, ott alig akarják abbahagyni. Csak az a baj, hogy nincs, aki folytassa a megkezdett munkát. Vannak jó példák is. Szepetneken, egy dunántúli kistelepülésen hatvan gyerek lábtoll-labdázik. Újszászon, ahol én élek, több mint százan járnak edzésre.
– Edzők?
– Négy éve indítottunk egy tanfolyamot, amelynek a végén tizennégy edzőt képeztünk ki. Ők jutnak hatszáz gyerekre – körülbelül ennyien indultak az elmúlt évek versenyein. Egy kis pénzből, a költségvetésünk négyszereséből, ötszöröséből csodákat lehetne tenni.
– Akkora csodát azért nem, mint Kínában...
– Ott közönséges utcai sportág. Négy alkalommal jártam kint, én is játszottam az utcán. Ott az a sztár, aki minél különlegesebben, akár a háta mögül is, vissza tudja rúgni a labdát. Ez a sportág művészi, vagy ha úgy tetszik, freestyle változata. Vannak egészen extrém, cirkuszi mutatványnak is beillő válfajai is, amikor asztalon egyensúlyozva vagy ugrókötelezve rúgják vissza a labdát. A sportverziója, amikor mindez kijelölt pályán, háló fölött zajlik. És olyan is van, egy Jackie Chan-filmben láthattak ilyet, amikor kapura is játsszák. Mi is próbáltunk már hasonlót, akkor egy kosárlabdagyűrűbe kellett betalálni, egymásnak passzolgatva.
– Azért bíznak valamiben?
– A megszállottakban. Ha sok a megszállott, akkor élni kezd a sport. A kétezer lakosú Pusztaszeren például egy kicsi teremben gyakorolnak. De említhetném a négyszázas lélekszámú Borjádot, ahol már válogatott versenyzők is vannak. Ők a művelődési házban edzenek. Olyan szűk a hely, hogy a falra rajzolták föl a vonalat. Két kislány mégis kijutott innen a vébére.
– Eredmények?
– A tavalyi év sűrű volt és igen eredményes. Marseilles-ben, az Európa-bajnokságon mind a hét versenyszámot mi nyertük.
– De mások is ott voltak, nem?
– Tizenegy nemzet vett részt a viadalon. Kínában, a vébén két bronzérmet szereztünk. Egyet férfi párosban, egyet vegyespárosban. A többiben negyedik, ötödik helyet értünk el, de így is mi voltunk a legjobb európaiak. A győzelmet jelenleg nem lehet elvenni a kínaiaktól és a vietnámiaktól. Talán majd egyszer...
