Lövésük már van

Az internetet böngészve úgy tűnik, mintha az ezer íjász országa lennénk, és visszatérne Koppány dicsősége. Hogy ez mennyire áll a versenysportra, arról Takács Lászlóval a Magyar Íjász Szövetség Utánpótlás Szakmai Bizottságának megbízott elnökével beszélgettünk. P. S. Zs. – Ne is emlegessem a dicső múltat? – A közelmúlt egyáltalán nem volt fényes. Az íjászat az elmúlt évtizedben nem feltétlenül a versenysport szellemében működött. Sokkal inkább szabadidős tevékenységnek számított a gyerekek körében. Ezért is helyeztük a hangsúlyt az irány- és szemléletváltásra, vagyis mindent elkövettünk, hogy a versenysport felé tereljük az érdeklődő gyerekeket. Ahol megfelelő elméleti és gyakorlati képzést kapnak. Ezen belül is a pályaíjászat felé, hiszen ez az egyetlen olimpiai szakág. – Hogyan próbálják vonzóvá tenni a sportot? – Egyszerű: gyakorlatias dolgokkal. Például a diákolimpiát is két szinten szervezzük. Először regionálisan, hogy a jelentkező gyerekek ne utazzanak annyit, majd országosan. Azért is fontos a diákolimpia mert innen könnyebb integrálni a versenysportba a gyerekeket, hiszen már van valamiféle előképzettségük. – Az egyre inkább szaporodó hagyományőrző csoportok nem jelentenek konkurenciát? – Nem lettek többen mint korábban voltak, csupán jobban előtérbe kerültek. Talán az internet korában jobb a marketingjük. A hagyományőrzés semmi esetre sem tekinthető sportnak, bár a szövetség a történelmi szakágban már kitűnő feltételrendszert nyújt a történelmi íjjal lövők számára is. Szerepük inkább a tömegbázis növelésére irányul mintsem a versenysport utánpótlásának fejlesztésére. – Mi a legnagyobb gondjuk? – Kevés az edző. Ez az utóbbi húsz év nagy hátránya: nem volt megfelelő szakemberképzés. Tíz-tizenöt szakedző lehet ma Magyarországon, ez a legmagasabb szint. A nemrég indult instruktorképzésnek hála, ma már százötven szakember képviseli a szövetség szakmai irányát. Az utóbbi két év vívmánya, hogy olyan képzési rendszert állítottunk fel, amelyben az egyes elméleti képzések egymásra épülhetnek. Ez négyszintű edzőképzés, s ennek a végén szakedzői diplomát oszthatunk ki. Így pótolni tudjuk a legégetőbb szakemberhiányt, főleg a vidéki egyesületeknél. – Hány gyerek sportolhat ma íjászként? – Nálunk, Budapesten körülbelül kétszáz gyerek versenyez. A diákolimpiai rendszerben úgy 300, s ha a vidéki egyesületek utánpótláskorú tagjait is számba veszem, akkor úgy 600 aktív sportolónk lehet. Az összes korosztályban. – Visszatérhet a régi dicsőség? – Visszatérhet. Az utóbbi két év eredményei azt mutatják, hogy ifjúsági sportolóink egy-két éven belül el fogják érni a magyar válogatott szintjét. Meglövik a pontszámaikat. – Akkor ebből már bármi lehet. – Valóban. Az eredmények bizakodásra adnak okot. Az új holland edző, Thomas Bil segítségével úgy hiszem, össze tudunk állítani egy olyan ifjúsági csapatot, amelynek komoly esélyei lesznek arra, hogy kijussanak a következő olimpiára. Mármint a London utánira. A mostanira még nem mernék fogadni nagy tétben. – Kiben lát komoly lehetőséget? – Csöregh Pált, Banda Árpádot, Pataki Gergőt vagy éppen Bognár Fannit említeném; utóbbi tavaly negyedik lett a visegrádi terepíjász-világbajnokságon a junior csigás íjas kategóriában. De ez nem véletlen. Annak tudható be, hogy több szinten kezdtük el a munkát. A biztos szakmai háttér megteremtésével, az utánpótlás-fejlesztés megkezdésével, ami létszámnövekedést jelentett, és a már említett szemléletváltással. – A pénzügyi helyzet? – Elkeserítő. Sokatmondó az a tény, hogy az elmúlt öt évben a szövetség költségvetésében nem volt elkülönített keret az utánpótlásra. Úgy kellett innen-onnan lecsipegetni. Ezért is tartom biztató elmozdulásnak, hogy az idei évben már közel kétmillió forintot szántunk csak erre a célra. Ezzel már lehet kezdeni valamit.