Akár néhány négyzetméter is elég, hogy zsámolyokból, szekrényekből pályát alakítsanak ki, és térképeket rajzoljanak. Kovács Balázs a sportágfejlesztési és ifjúsági bizottság elnöke szerint minden lehetőséget ki kell használni, hogy az egykor széleskörűen ismert sportág dicsőségét újra visszahozzák. Erről is beszélgettünk.
P. S. Zs.
– Nem olimpiai sportág, mondjam tovább?
– Értem, hogy mire gondol. Az, hogy nem vagyunk olimpiai sportág, leginkább az anyagi lehetőségeinket szabja meg, a gyerekek érdeklődését nem veti vissza. Ők még nem efféle szempontok szerint döntenek egyik vagy másik sportág mellett. Az állami támogatás mértékét viszont már jelentősen meghatározza, lényegesen rosszabb a helyzetünk mint az olimpiai sportágaké. Öt-hat millió forint az állami dotáció, a működési költség többi részét nekünk kell megoldanunk.
– Pedig azt hittem, ez a legolcsóbb sport.
– Alapvetően tényleg nem drága, legalábbis akadnak sokkal drágábbak. A versenyzés, a nevezési díjak a legkisebb részét jelentik a költségeknek. Az utazás és a szállás jelent nagyobb terhet, hiszen a versenyeket országszerte szervezik. De alig jut pénz az iskolai jelenlét megszervezésére. Arra, hogy bemutathassuk a sportágat.
– Hányan sportolnak ma versenyszerűen?
– A nyilvántartásunk szerint kettőezerötszáz körüli az aktív, igazolt versenyzők száma, ebből nyolcszáz az utánpótlás korosztály. De ha ide számolom a versenyekre alkalomszerűen látogatók számát is, akkor már három-négyezren lehetünk. Leginkább annak örülnék, ha az igazolt utánpótlás korúak száma a duplájára emelkedne, mint ahogy volt a rendszerváltás előtt. Ennyi gyerekkel, belekalkulálva a lemorzsolódást is, már biztosabbnak látszana a sportág jövője.
– Mi magyarázza a népszerűség csökkenését?
– Nagyon erős a versenyhelyzet a szabadidős tevékenységek között, és nem csak a sportágak közötti versenyre gondolok. Elég ha az internet vonzerejét említem. De egy mai gyereken sokkal nagyobb a teher, mint korábban volt. Sokkal több az ilyen-olyan foglalkozás, más a szórakozás, és korán kerülnek különféle versenyhelyzetekbe. Néha úgy érzem, jóval bonyolultabb az életük, mint nekünk volt.
– Hogyan próbálják vonzóvá tenni a tájfutást?
– Rendszeresen járjuk az iskolákat, bemutatókat szervezünk, akár a tornateremben is.
– Tájfutás a tornateremben?
– Tudom, hogy ez kicsit meghökkentően hangzik, de működik és nagyon érdekes. Először is berendezzük a termet zsámolyokkal, szekrényekkel, mindennel, ami a kezünkbe akad a szertárban, majd térképet rajzolunk, felállítjuk a bójákat és kijelöljük a pályát. A gyerekek nagyon élvezik, higgye el, arról nem beszélve, hogy így télen is lehet sportolni, és a szülőknek sem kell azért aggódniuk, hogy bárki elveszhet. Nyáron az iskola körüli parkokat, közeli erdőket használjuk fel. Így nagyon jól fel lehet kelteni a gyerekek érdeklődését, és észre tudjuk venni a tehetségeseket.
– És az élsport? Eredmények?
– Tavaly a felnőtt világbajnokságon a női váltónk az első váltásnál az élen állt. Akkor egy pillanatra a figyelem középpontjába kerültünk, interjút kértek a csapatvezetőnktől, a külföldi média is felfigyelt ránk. Az idén ismét lesz felnőtt és junior vébé, ifjúsági kontinensviadal is, de a skandinávokat nagyon nehéz megverni. Inkább arra koncentrálunk, hogy a régió országai között a lehető legjobban szerepeljünk. Erre van esély.
– Utánpótlásvonalon kiket emelne ki?
– Több műhely működik az országban, Pécsett, Szegeden, Budapesten és Zalaegerszegen működnek a jelenleg legnagyobb utánpótlásklubok, náluk sportolnak legígéretesebb versenyzőink. Évről évre vannak kiemelkedő nemzetközi eredményeink, tavalyról Kazal Mártont említhetném, aki aki a Pécsi Vasutas színeiben az ifjúsági Európa-bajnokságon ezüstérmet nyert.
– Mit kívánna egy aranyhaltól?
– Sok-sok edzőt. Minden klubhoz legalább két, utánpótlással foglalkozó edzőt. Mert ezen múlik minden. Ők toboroznak ugyanis, ők foglalkoznak a fiatalokkal, és ők fedezik fel a tehetségeket is. Jelenleg mindenki rohan az állása, a pénze után. Azt hiszem, a szakemberhiány a legnagyobb akadálya annak, hogy növekedésnek induljon a sportág.
Akár pár négyzetméter is elég, hogy zsámolyokból, szekrényekből pályát alakítsanak ki, és térképeket rajzoljanak. Kovács Balázs a sportágfejlesztési és ifjúsági bizottság elnöke szerint minden lehetőséget ki kell használni, hogy az egykor széleskörűen ismert sportág dicsőségét újra visszahozzák. Erről is beszélgettünk.
– Nem olimpiai sportág, mondjam tovább?
– Értem, hogy mire gondol. Az, hogy nem vagyunk olimpiai sportág, leginkább az anyagi lehetőségeinket szabja meg, a gyerekek érdeklődését nem veti vissza. Ők még nem efféle szempontok szerint döntenek egyik vagy másik sportág mellett. Az állami támogatás mértékét viszont már jelentősen meghatározza, lényegesen rosszabb a helyzetünk mint az olimpiai sportágaké. Öt-hat millió forint az állami dotáció, a működési költség többi részét nekünk kell megoldanunk.
– Azt hittem, ez a legolcsóbb sportág.
– Alapvetően tényleg nem drága, legalábbis akadnak sokkal drágábbak. A versenyzés, a nevezési díjak a legkisebb részét jelentik a költségeknek. Az utazás és a szállás jelent nagyobb terhet, hiszen a versenyeket országszerte szervezik. De alig jut pénz az iskolai jelenlét megszervezésére. Arra, hogy bemutathassuk a sportágat.
– Hányan sportolnak ma versenyszerűen?
– A nyilvántartásunk szerint 2500 körüli az aktív, igazolt versenyzők száma, ebből 800 az utánpótlás korosztály. De ha ide számolom a versenyekre alkalomszerűen látogatók számát is, akkor már 3-4 ezren lehetünk. Leginkább annak örülnék, ha az igazolt utánpótlás korúak száma a duplájára emelkedne, mint ahogy volt a rendszerváltás előtt. Ennyi gyerekkel, belekalkulálva a lemorzsolódást is, már biztosabbnak látszana a sportág jövője.
– Mi magyarázza a népszerűség csökkenését?
– Nagyon erős a versenyhelyzet a szabadidős tevékenységek között, és nem csak a sportágak közötti versenyre gondolok. Elég ha az internet vonzerejét említem. De egy mai gyereken sokkal nagyobb a teher, mint korábban volt. Sokkal több az ilyen-olyan foglalkozás, más a szórakozás, és korán kerülnek különféle versenyhelyzetekbe. Néha úgy érzem, jóval bonyolultabb az életük, mint nekünk volt.
– Hogyan próbálják vonzóvá tenni a tájfutást?
– Rendszeresen járjuk az iskolákat, bemutatókat szervezünk, akár a tornateremben is.
– Tájfutás a tornateremben?
– Tudom, hogy ez kicsit meghökkentően hangzik, de működik és nagyon érdekes. Először is berendezzük a termet zsámolyokkal, szekrényekkel, mindennel, ami a kezünkbe akad a szertárban, majd térképet rajzolunk, felállítjuk a bójákat és kijelöljük a pályát. A gyerekek nagyon élvezik, higgye el, arról nem beszélve, hogy így télen is lehet sportolni, és a szülőknek sem kell azért aggódniuk, hogy bárki elveszhet. Nyáron az iskola körüli parkokat, közeli erdőket használjuk fel. Így nagyon jól fel lehet kelteni a gyerekek érdeklődését, és észre tudjuk venni a tehetségeseket.
– És az élsport? Eredmények?
– Tavaly a felnőtt világbajnokságon a női váltónk az első váltásnál az élen állt. Akkor egy pillanatra a figyelem középpontjába kerültünk, interjút kértek a csapatvezetőnktől, a külföldi média is felfigyelt ránk. Idén ismét lesz felnőtt VB, ifi EB és junior VB is, de a skandinávokat nagyon nehéz megverni. Inkább arra koncentrálunk, hogy a régió országai között a lehető legjobban szerepeljünk. Erre van esély.
– Utánpótlás vonalon kiket emelne ki?
– Több utánpótlás műhely működik az országban, Pécsen, a Szegeden, Budapesten és Zalaegerszegen működnek a jelenleg legnagyobb utánpótlás klubok, náluk sportolnak a legígéretesebb versenyzőink. Az utánpótlás korosztályban évről évre vannak kiemelkedő nemzetközi ereményeink, tavalyról Kazal Mártont említhetném, aki aki a Pécsi Vasutas színeiben az ifjúsági Európa-bajnokságon ezüstérmet nyert.
– Mit kívánna egy aranyhaltól?
– Sok-sok edzőt. Minden klubhoz legalább két, utánpótlással foglalkozó edzőt. Mert ezen múlik minden. Ők toboroznak ugyanis, ők foglalkoznak a fiatalokkal, és ők fedezik fel a tehetségeket is. Jelenleg mindenki rohan az állása, a pénze után. Azt hiszem, a szakemberhiány a legnagyobb akadálya annak, hogy növekedésnek induljon a sportág.
