Peru túl messze van, irány Románia!

Számos nemzetközi verseny előtt áll a sportág utánpótlása. Ezekről is kérdeztük a főtitkárt, Halász Istvánt.

Róth Ferenc A legjobb szándék mellett sem állítható, hogy a magyar súlyemelősport lelket melengető, sikerekben gazdag éveket tudhat maga mögött. A nem zökkenőmentes időszak után, ahogyan mondani szokták, valami van… Igen, valami elindult, mert ma már nem a pirulák, a csodaszerek mellékhatásaitól vörösödnek el a vassal elbánó, s őket arra megtanító emberek, hanem arra lehetnek büszkék, hogy újra léteznek. Így talán bízni lehet abban – igaz, csak szerényen, mértékkel –, hogy néhány év múlva új Tóth Gézák, Földi Imrék, Ecser Károlyok, Baczakó Péterek bűvölik majd a súlyokat egy-egy gyakorlat előtt. A nemrégiben megrendezett diákolimpia országos döntője azt támasztotta alá, hogy érdemes odafigyelni azokra a srácokra, akik emelésre adták a fejüket. Részben azért, mert ügyesek, rátermettek, s – nem lényegtelen! – még romlatlanul tiszták, lelkesek. A főtitkárt optimista, amikor azt kérdeztük, vajon el tud-e indulni fölfelé – s ha igen, mikor – fölfelé a sportág, legalábbis annak az utánpótlása? – Aki a sportágban dolgozik, az egytől-egyig azt válaszolná erre, hogy igen. Nem is mondhat mást, mert szereti azt, amit csinál, s ki ne akarna jó légkörben, sikerektől övezve dolgozni? A célunk nem is lehet más, minthogy olyan utánpótlás nőjön fel, amelyikre éveken át számíthatunk. Lesz mit tenni, mert amennyire a „mi” sportágunk volt korábban a súlyemelés, mára annyira visszaszorult a második (írhatnánk magasabb sorszámnevet is…) sorba, hogy bizony nagy türelem és alázat kell a felemelkedés eléréséhez. – Hozzávetőleg hatszáz, egyesületbe leigazolt gyermek emel súlyt Magyarországon. Erre elmondható az is, hogy kevés, de az is, hogy örüljünk nekik, vágjunk bele velük a munkába. Mi ezt az utóbbit választjuk, figyelünk azokra, akik az emelést választották. Tény, a divatos sportágak, az extrém, a „törjük a csontunkat, ahogy tudjuk” őrületek mellett nem „buli” súlyt emelni, nem poén vasrudak alatt szenvedni, izzadni. Tisztában van ezzel a főtitkár, mégis előre tekint. – Az elkövetkező hónapok az ifikről és a juniorokról szólnak majd. Egyik nagy verseny éri a másikat. Sajnos, rögtön az első előttünk állóra, az ifjúsági vébére nem tudunk elutazni. Peru túl messze van… Nekünk meg túl kevés a pénzünk arra, hogy kiutaztassuk oda a gyerekeket. Szerencsére ezt követően már itt marad a sportág Európában. Kontinensbajnokságok lesznek, a mi részvételünkkel. Az ifjúsági korosztály Lengyelországban lép dobogóra. A juniorok és az U23-asok közösen rendezett Európa-bajnokságon indulnak Romániában. Lesz egy Olimpiai Reménységek Versenye, az is itt lesz a szomszédban, Szlovákiában. Ezekre a viadalokra a bő kereteket a közeljövőben szűkítik a szakvezetők. Elmondta Halász István, hogy a szerény anyagi helyzetük mellett is odafigyelnek a fiatalok versenyeztetésére. A régebben létezett, s kedvelt kupaversenyeket újították fel. Az ötös sorozatból még két viadal van hátra, s azok az egyesületek, szakosztályok, amelyek a legaktívabbak voltak, érezhetik majd, hogy érdemes volt részt venni a sorozatban. Igaz, nem milliókban mérik az elismerést (tán nem is tudják „súlyemelőék” mikor láttak ennyi pénzt…), de a jelen helyzetükben minden forint megbecsülni való ajándék.