A mindössze hét és fél éves futballista, ifj. Mari Zoltán Barcelonában járt. Felvételizni. A dabasi srác játéka meggyőzte a katalán edzőket: mehet a FC Bescola nevű intézménybe. Már csak a családon múlik, mikor tudja az itthoni életét úgy elrendezni, hogy Spanyolországba költözzön. Az ifjú tehetség édesapjával, Mari Zoltánnal beszélgettünk a történtekről, az itthoni fogadtatásról, és még sok másról.
Nagy-Pál Tamás– Bemutatná nekünk a fiát?
– Három és fél éve kezdett el focizni a MAC-ban. Utána voltunk a Fradiban fél évig, majd párhuzamosan a Dunaharaszti Darazsakban is. Végül a Darazsakban maradtunk, mert sokkal családiasabb a környezet, és több tornán vesznek részt, többet versenyeztetik őket. Ebben a csapatban a fiam standard játékos, gyakorlatilag rá építenek, legutóbb, szombaton a Bozsik-tornán is 11 gólt szerzett, erről videót is feltöltöttem a YouTube-ra.
– Hogyan kerültek kapcsolatba a Barcelonával?
– Elküldtem egy videót nekik, az elsőt, melyet felöltöttem a videómegosztóra. Azt a kérdést mellékeltem a videóhoz: „Van-e esélye ennek a gyereknek arra, hogy a Barcelona közelébe kerüljön?” Tíz percen belül jött a válasz, hogy tehetségkutató tréninget tartanak, és küldtek jelentkezési lapot is. Egy hónap múlva kiutaztunk.
– Miért éppen a Barcelonának küldte el a videót?
– Talán túl merész gondolat volt, de hát Barca-drukkerek vagyunk, ráadásul jelen pillanatban nekik a legjobb az utánpótlásuk. Én már bő éve látom, hogy a hazai mezőnyből kimagaslik a gyerekem. Ezt bátran állíthatom, mert minden tornára vele megyek, és nem láttam még hozzá hasonlót. Vannak ugyan ügyesek, de a visszahúzós cselt ilyen villámgyorsan, vagy a biciklicselt még egyetlen hétéves gyerektől sem láttam. Ráadásul remekül lát a pályán, három-négy gyerek között passzol lyukra. Ez valószínűleg vele született tehetség. Ezt senkinek nem lehet megtanítani.
– Milyen volt Barcelonában, mi történt ott pontosan?
– Négynapos edzésen vett részt a fiam, minden nap másfél órás foglalkozásokon. Ezek egészen máshogy zajlottak, mint itthon. Nincs száraz futás, ha elgurul a labda a gyerektől, akkor sem kell utána futni, az edző odagurít egy másikat, és elmegy a labdáért. Minden edzés cicázással kezdődött – én itthon ilyen korúaknál ezt még nem láttam. Nem róják a köröket, és személy szerint nem is értem, hogy hét éves gyerekeknél mire jó, ha négyszázas köröket futtatnak velük, így csak megutálják a labdarúgást. Barcelonában a technikai képzés az első, csak a labda számít, anélkül nincs gyakorlat. Edzés után nyújtanak, már a hétévesek is. Nála idősebb gyerekekkel volt együtt, de megállta a helyét, szerintem benne volt a legjobb háromban, és az edző is hasonló véleményen volt.
– Nem volt a fia megilletődött az új közegben?
– Nem, nagyon jól kezelte a helyzetet. Spanyolul ugye nem tudott, de a második napon már tudta, hogyan kell kérni a labdát. „Aqui, aqui”, vagyis „ide, ide” - mondta. Sokat mosolygott, hamar megkedvelték a társai. Eleinte nekem úgy tűnt, kicsit szívatják, de az utolsó napon már minden góljánál pacsiztak vele. Ezt meg is könnyeztem. Az is megható volt, amikor harmadik nap otthagyta a pályán a kulacsát, szóltak neki, erre a társa visszaszaladt érte, és elhozta. Az edző szerint megfelelt a követelményeknek. Egyébként ez még nem a híres-neves La Masia, hanem a Barca Escolar. Utóbbiba majd 14 évesen kerülhet, illetve esetleg 12 évesen, ha valóban kimagasló tehetség.
– Ön sem félt?
– Picit igen. Az volt a célunk, hogy ha már ott vagyunk, lássuk a nemzetközi szintet, és féltem, hogy meg tudunk-e felelni. Azzal szembesültünk, hogy nincs mitől félnünk, Zolika tényleg nagyon tehetséges.
– És akkor hogyan tovább: irány Barcelona?
– Igen, eljött az ideje, hogy továbblépjünk. A fiam másodikos, nagyon jó tanuló, osztályelső. Szeretnénk, ha ezt az évet még befejezné, hogy semmi gondja ne legyen az írással és a számolással. Addig még fejlődhet is, már most a nyáron is rengeteget változott, nőtt, megerősödött. Egyre gyorsabb – eddig a robbanékonyságával volt egy kis baj – de ez hétről hétre jobb lesz, hiszen még csak fejlődésben lévő gyerek. A kérdésre visszatérve: már áruljuk a dabasi vendéglőnket, és jövőre irány Barcelona!
– Brazil családokban szokás, hogy minden feltesznek az általuk legtehetségesebbnek tartott gyermek karrierjére, pénzt és időt sem sajnálva. Önök megtennék ugyanezt?
– Igen, ezt már eldöntöttük. Három dolog miatt. Először is látom, hogy mennyire tehetséges, ráadásul mindenki más is ezt mondja. Másodszor: a labda a mindene. Van, hogy az étteremben a radiátoron falazik, csak jobbal, hogy erősítse a gyengébbik lábát. Egyszerűen: a labda fanatikusa, imádja, nem viselné, ha elvennék tőle. Még az X-boxon is csak a focis játékkal, a FIFA-val játszik. Harmadszor: ha ezt most nem teszem meg, biztos vagyok benne, hogy tíz év múlva nagyon megbánnám. Új életet kezdünk, építgetjük a karrierjét. Ráadásul szerintem kint akkor is több esélye van a jó életre, ha nem jön össze a foci.
– Miben változott meg Zolika élete azóta, hogy kint jártak?
– Nem változott meg, talán csak annyiban, hogy doppingolja ez az egész. Egyre jobbnak látom azóta. Lehet persze, hogy csak a korral járó fejlődése miatt van, nehéz megállapítani.
– Mit szólnak az egészhez az osztálytársai, tanárai, csapattársai, edzői?
– Eddig nem panaszkodott senkire. Sokan gratulálnak neki, a minap a boltos autogramot kért tőle. Mindenki büszke rá. Az edzéseken én is látom, hogy ugyanúgy szeretik. Ráadásul a csapattársait is feldobja, amikor kint forgat egy tv-stáb, ilyenkor érdekes módon sokat javul a játékuk, és sokkal komolyabban veszik az edzéseket. Ezzel ellentétben néhány felnőtt rosszindulata szembetűnő: láttam egy-két hozzászólást... Persze, mi is tudjuk, hogy hosszú út áll még előttünk, de már eddig is sok nehézségen mentünk keresztül. Gondolja csak el, négy éve hordom hetente többször Dabasról Pestre a srácot. De miért ne csinálnám? Egy-két gonosz megjegyzés miatt? Azokat én nem veszem figyelembe.
– Egy interjúban beszélt arról, hogy már nem nagyon szeretné, ha a fia szerepelne a médiában. Elmondaná ennek az okát?
– Zolika alapvetően szerény gyerek, szeretnénk, ha megmaradna ilyennek. Nem akarjuk megkockáztatni, hogy elszálljon, és a karrierje rámenjen. Most még három tv-be is hívtak minket, de csak az M1-et vállaltuk el, azt is csak azért, mert a TeleSport tényleg csak a sportról szól. Egyébként már ő is mondja, hogy nem nagyon szeretne több ilyen szereplést.
– Vajon kitől örökölte Zolika a tehetségét, volt más focista a családban?
– Én serdülőkoromig játszottam, de nekem nem volt hozzá ilyen hátterem, pedig én is fanatikus voltam, a labda volt a mindenem. Valószínűleg most összefutottak a gének. Itt arra gondolok, hogy a feleségemtől örökölte azt, hogy mindenben kitartó, ő is ez a „csak azért is megcsinálom” fajta, szóval onnan az elhivatottságot, tőlem meg a labdaszeretetet örökölte.
