Kiss László kikéri magának

Kiss Lászlót amolyan „megmondó emberként” ismeri a magyar futballtársadalom. A tréner mindig is szerette kifejteni sarkalatos véleményét a hazai állapotokkal kapcsolatban, ami miatt rengeteg támadás érte. Amikor elege lett és úgy érezte, ellehetetlenítik, inkább külföldön vállalt munkát. Az elmúlt két évet is Kanadában, a Toronto Vasasnál töltötte, de ismét hazatért.

Nagy-Pál Tamás Sokan, sokféleképpen magyarázták már a magyar válogatott szégyenletes teljesítményét Bukarestben és Amszterdamban (ki ne emlékezne rá: 0-3, 1-8). Most, Szalai Ádám nyilatkozatának is köszönhetően, leginkább a magyar edzőket teszi felelőssé a társadalom, a szövetség pedig a nyomásnak engedve külföldi kapitányt keres Egervári Sándor helyére. Kiss Lászlóval megpróbáltuk megkeresni az okokat, eközben beszélgettünk az utánpótlás-nevelésben dolgozó szakemberekről is. „Én voltam az egyetlen edző, aki már tizenhét évvel ezelőtt megmondtam, hogy ez az út ide vezet – kezdte a Maldív-szigeteken is megfordult tréner. – Akkor ágyúval lőttek rám. Senki nem vette a bátorságot, hogy kiálljon mellettem, és azóta sem, hogy bocsánatot kérjen. Én konkrétan a licencek ellen emeltem szót, mert bár az UEFA elképzelése jó volt, ideérkezve teljesen eltorzult. Kivették az edzőképzést a TF-ből, és háromhetes tanfolyamokat csináltak belőle. Így rengeteg olyan kerülhetett be, akinek volt rá pénze, de egyáltalán nem értett a futballhoz. Gyakorlatilag bárki jogot szerezhetett arra, hogy a magyar labdarúgásban dolgozhasson. A TF-en még színvonalas volt az oktatás, de egy háromhetes gyorstalpalón abból semmit nem lehet visszaadni. Azoknak, akik ezen végeztek, egyszerűen fogalmuk sincs a futballról. Ezek után elkezdtek azokkal a gyerekekkel foglalkozni, akik ma 19-23 évesek, így nem lehet csodálkozni a magyar futball helyzetén. Ellenben én 1973 óta Magyarországon mindent elvégeztem, amit csak lehetett és azóta is minden nap tanulok. Bejártam a világot tanulmányutakon, erre manapság három hét alatt akarnak edzőt képezni. Ezt éppen a kollégáim védelmében mondom, de kiállni egyik sem képes mellettem. Ha akkor közösen meg tudtuk volna akadályozni, hogy kiprivatizálják a TF-ből a képzést, most más lenne a helyzet.” „Ezek az edzők például miből tudnák megállapítani, hogy az egyik gyerekben több lehetőség van, mint a másikban, amikor még soha nem láttak igazi tehetséget testközelből?” – tette fel a költői kérdést. „Az utolsó klasszisunk Détári Lajos volt, utána pedig akkora vákuum keletkezett, amit nem lehet betölteni. És erről első sorban a rengeteg képzetlen edző tehet. De nem csak ők. A szülők elvtelen támogatása vagy éppen támadása az utánpótlásban dolgozó edzők irányába is kialakít olyan spirált, amiben szakmailag már semmi nem érvényes. Lehet úgy minőségi munkát követelni, ha az edző rá van szorulva arra, hogy a kevés fizetése mellé elfogadja a tehetősebb szülők támogatását? Ne értsen félre, ezt a problémát meg lehet oldani, de azzal a képzettség nem növekszik. Ha rendes pénzt kapnak, akkor sem fognak jobban dolgozni, ha nincs meg a tudásanyag. Ahogy Hofi Géza vicce hangzott annak idején: ’Tud úszni? És ha megfizetem?’.” Talán éppen erre gondolt többek közt az edzőképzés új vezetője, Szalai László, amikor arról beszélt, hogy hitelét vesztette a szakma. „Ezt azért kikérném magamnak! Mélységen megsértett. Negyven éve edzősködöm, és a magam nevében elnézést kértem mindenért, amit elkövettem. Mindent megtettem azért, hogy a lehető legjobbat nyújtsam, pedig a lehetőségeim egy százalékát sem kaptam meg. Senki nem segített vagy állt mögém. Lehettem volna kapitány is, de nekem volt véleményem, amit nem tűrtek.” No, de térjünk vissza az utánpótlásra! Kiss szerint jó dolog, hogy soha nem látott pénzösszegek kerülnek a futballba, viszont nem biztos, hogy jó helyre. Az akadémiák például nem sokat hoztak vissza eddig a befektetésből. „Valami nagyon nem működik ezekben a műhelyekben. Vagy a tehetségválogatás rossz úgy, ahogy van, vagy az ott, illetve a korosztályos válogatottakban tevékenykedő edzők minősége. Az akadémiáknak elsősorban a hajdani grundokat kéne pótolniuk, de mesterségesen ez nem működik. Azért azt nehéz lenne a fejlődés jelének tekinteni, hogy csak kirívó példaként jutunk el korosztályos világeseményre. Az akadémiai rendszer becsődölt, helyette az iskolákat más módon kéne összehozni a futballal. A külföldi akadémiákon most az megy, hogy a gyerekek szinte nem is tanulnak, csak fociznak, persze nyilván jóval kisebb létszámmal. Aki nem tehetséges, azt nem kísérgetik 19 éves koráig, nem ölnek bele felesleges pénzt és energiát. Lehet, furcsa lesz, amit mondok, de az akadémiáknak köszönhetően nálunk sok a tanult futballista. Ez persze azt bizonyítja, hogy folyik ott a munka, csak éppen a profittermeléshez nem elegendő.” Felvetett más problémát is, amit ráadásul nemcsak itthon, hanem a világban is tapasztalt az elmúlt években. „A 18-21 éves közötti játékosokkal nem tudnak mit kezdeni a klubok. Ezt arra értem, hogy aki ebben a korban nem mutat szenzációsat, az padra szorul, B csapatba kerül, vagy kölcsönadják alacsonyabb osztályba, és már nincs visszaút. Erre kéne valamit kitalálni, mert ezzel világszerte jó néhány tehetséget elveszít a futball. Itthon ezt sokszor a külföldi játékosok idézik elő, akik tönkreteszik a magyar focit. Természetesen nem a minőségi légiósokról van szó. Remélem, hogy az MLSZ határozata a tv-s pénzek differenciálásáról, a saját nevelésű játékosok szerepeltetése alapján, eredményre vezet. Jobban járunk, ha magyar fiatalok ülnek a kispadon, mint ügyetlen külföldiek.” A 2010/2011-es szezonban Pécsett tevékenykedő edző még egy sarkalatos dologra kitért, méghozzá a külföldi tanulmányutakra. „Dárdai Pál pár napja azt állította az egyik közösségi portálon, hogy hiába van tizenöt éve a Hertha birtokán belül, még egyetlen magyar edző sem ment oda hozzá Berlinbe, és kérdezte meg, hogy mégis mit tesznek odakinn a fiatalok felkészítéséért és menedzseléséért? Érdekes! Én 2010 decemberében az összes pécsi edzővel ott voltam és gyerekeket is vittünk. Én senki vagyok? Ő intézte a fogadásunkat, három napig voltunk ott, közös kép is készült. Tartottunk egymásnak előadásokat, és közös edzéseket is. Ő meg egyszerűen letagadta. De 2000-ben látogatóban voltam Angliában, a Charlton Athletic akadémiáján, ahol rengeteg új dolgot tanultam. Például azt, hogy a 14-19 évesek legjobbjaiból  elitcsoportot alkottak, amely minden délelőtt együtt edzett a felnőttekkel..” Kiss László tehát így látja a magyar labdarúgás összetett problémájának okait, amely odavezettek, hogy 1986 óta ismét nem sikerült a válogatottnak világeseményre eljutnia. „Az is óriási probléma, hogy a magyar edzők nem kommunikálnak egymással. Amíg nem ülünk le beszélgetni, addig nem lesz itt semmi. Okoskodni és egymást szidni mindenki tud, de végigbeszélni egymással a dolgokat, na, azt senki!” (Címlapfotó: nso.hu)