A női vízilabdában szép eredményekkel büszkélkedő Ausztráliából (2000-ben Görgényi István irányításával olimpiai aranyat nyertek!) a sportág Mekkájába, Magyarországra jött, hogy még jobb, még képzettebb játékos lehessen. A 18 éves Lenke Dauda-Board magyar édesanyjával Budapestre költözött, és két év ottani élvonalbeli szereplés után már a magyar ob I-re készül a BVSC-ben.
reb Lenke Dauda-Board a vízilabda szerelmese, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy múlt hét végén, a tízórás időeltolódás és a 26 órás repülőút után csak lepakolni tért új otthonába, a nagyszüleihez, édesanyjával máris ott volt leendő csapata, a BVSC-Zugló mérkőzésén.
Bár hosszú utat tettek meg idáig, a kapcsolat egyáltalán nem távoli a 18 éves vízilabdázó és hazánk között. Lenke édesanyja magyar, édesapja ausztrál, s bár eddig Sydneyben lakott, gyerekkorában többször hónapokat töltött itt. Saját bevallása szerint ügyes volt a labdajátékokban, jól is úszott, s mivel a vízilabdát élvezte a legjobban, így választotta a távoli kontinensen is már hagyományokkal bíró sportágat.
Mindig is az idősebbek között játszott. Amikor 11 évesen elkezdte, a 14 évesek közé tették be, és már 16 évesen lehetőséget kapott a felnőtt-bajnokságban. A tavalyi perthi junior-világbajnokság azonban rádöbbentette, változtatnia kell.
– Akkoriban nagyon várták a világbajnokságot, mindenki arra számított, hogy hazai környezetben győzünk – emlékszik vissza. – Aztán a lufi kipukkadt, amikor csak a hetedik helyen végeztünk, ráadásul a magyaroktól 10-3-ra kaptunk ki. Ráébredtem, ahhoz, hogy valóban fejlődni tudjak, változtatni kell. Kicsit úgy éreztem, fel kell szállnom a buszra, mielőtt elindul.
A váltás mellett szólt, hogy Perthben sportösztöndíjat ajánlottak neki, ám ezt visszautasította, mivel lakóhelyén, Sydneyben akart érettségizni (a kettő nem ment együtt). Ezek után pedig nehéz lett volna visszamenni korábbi csapatához, így édesanyja javaslatára is egészen más lehetőség után nézett. Az pedig kínálta magát, miután a junior-vébén megismerkedett Doroszlai Vandával, a válogatott és történetesen a BVSC kapusával, aki csupa jót mesélt az akkor a korosztályos bajnokságban győztes, a felnőttek között negyedik csapatról.
Május vége óta levelezett Petrovics Mátyással, a sokat tapasztalt edzővel, s végül az együtteshez az október 31-i sikeres érettségi után rögtön csatlakozott. Mindössze három nap és hat edzés után persze nehéz mélyreható következtetéseket levonni, az első benyomásokra azonban kíváncsiak voltunk.
– Odahaza csak elvétve akadnak hozzám hasonlóan fiatal játékosok a felnőttek között, általában idősebbekkel játszottam. Ellenben itt szinte az egész csapat velem egykorúakból áll, élvezem, hogy a korosztályommal vagyok a medencében. Ez nem azt jelenti, hogy könnyebb a dolgom, csak más. Itt felszabadultabb lehetek. Kint eltérő volt a szerepem, mint ami szerintem itt lesz, hiszen az olimpiai bajnokok mellett nyilván nem voltam hangadó vagy vezéralak. Ez a BVSC-ben akár előfordulhat. Ha magát a játékot nézem: kint jóval fizikálisabb a vízilabda, sokkal szorosabb az emberfogás, általában gyorsan úszva érnek ki az emberre, több a birkózás. Nagyobb hangsúlyt kap a védekezés: íratlan szabály volt, hogy hat-nyolc gólnál nem kaphatunk többet, ha valakiről betalálnak, az nagy szégyennek számított. Itt a zónavédekezésben sokkal jobb a lábmunka, lábbal követik le az ellenfelet. A csapatunk nagyon jó, igazi csiszolatlan gyémántok a játékosok. Sokkal jobbak és technikásabbak a lövők, mint kint.
Ebből következően kitalálhatók Lenke erősségei is: gyors, robbanékony, agresszív, jó értelemben persze. Ahogy mondja, mindenkinek megadja a tiszteletet a medencében, de nincs benne félelemérzet vagy idegesség, bárkivel is játsszon – mindenkit le akar győzni, elsősorban mert gyűlöl veszíteni. Úgy érzi, taktikailag és technikailag is rengeteget tanulhat új klubjában, és persze a lövések terén is van hova fejlődnie.
A jobbkezes játékos két lábbal áll a földön, nem az az álmodozó típus – a kemény munkában hisz. Szeretné kihozni magából a legtöbbet, kivívni csapattársai tiszteletét, ez motiválja mindennap. Hogy ez mire elég, azt az idő eldönti, ő mindenesetre a jelenben él.
Egy dolog azonban biztos: szeretne válogatottságig jutni. Az újságíró fejében, s talán az olvasóéban is megfogan a kérdés: de melyik ország csapatában? Hiszen édesanyja magyar, s ha még a beszéd nem is megy annyira, már jól érti a nyelvet, ráadásul klubedzője a korosztályos válogatott szövetségi kapitánya. Ezen azonban ő még nem gondolkodott, ahogy mondja, „a szíve Ausztráliába húzza”.
Mivel a csapatunkban 17 év az átlagéletkor, könnyen befogadták őt – beszél új igazolásáról Petrovics Mátyás, a BVSC edzője. – Az egyik, nyelvvizsgára készülő játékos már le is csapott rá, hogy angolul beszéljenek, Lenke pedig a magyarral halad. Fizikailag kiváló adottságokkal bír, erős, már néhány tréning után kiderült, hogy hajtós, nagyon becsvágyó. A kultúrák keveredése mindig hozhat jót, ő unikum lehet nálunk. Az ausztrál vízilabdát tisztelni kell a küzdős, kemény stílusért, sokat tanulhatunk tőle. A sportorvosi igazolását leghamarabb decemberben szerezheti meg, így addig csak edz velünk, bár edzőmeccseken azért már bevethetem, hogy kiderüljön, melyik poszton számíthatok rá. 1995-ös születésűként még az ifjúságiak között is vízbe szállhat, később dől el, melyik bajnokságban szerepel. Mivel én vagyok a korosztály szövetségi kapitánya, megfordult a fejemben, hogy a magyar gyökerei miatt évek múlva akár magyarként is játszhatna, de ez csak kósza gondolat.
Mindenesetre az elkövetkező éveket Magyarországon tervezi: szeptembertől szeretne a TF angol nyelvű képzésére járni. A közeljövőben pedig az edzések mellett vásárlás vár rá: az ausztráliai tavasz melege után még nehezen szokja a magyarországi hűvösebb reggeleket és estéket. A BVSC meccsein kívül a férfi ob I csatáit is figyeli, legutóbb a kifejezetten színvonalas, 10-10-es döntetlennel záruló Honvéd-Vasast látta élőben.
– Felváltva estek a gólok, csak kapkodtam a fejem, hihetetlen, hogy milyen jól játszottak. A magyarok a világ legjobbjai, mindenki ismeri őket. Olyan, mintha a vízilabdázás Mekkájába érkeztem volna.
