Eredményesség nélkül nincs eredmény

Nem igaz, hogy az eredmény a fiataloknál nem fontos – állítja a sportmenedzser, aki szerint inkább az edzők és a szülők hozzáállásán kell változtatni. Úgy véli, az ifjú játékosok eredménykényszer és szervezett bajnokság nélkül nem sajátítanák el azt a győztes mentalitást, amely nélkül nem létezik minőségi felnőtt labdarúgás. Vitaindító gondolatok Mihály Pétertől.

Nagy-Pál Tamás Érdekes levelet juttattak el a napokban szerkesztőségünkbe. A téma nagyon fontos és aktuális is: kell-e már 14 éves kor alatt is versenyeztetni a gyerekeket, vagy jobb, ha fiatalon még csak a játék öröme tölti ki a mindennapjaikat? A hazai képzés az utóbbi felé tendál, honlapunkon több szakember fejtette ki véleményét azzal kapcsolatban (legutóbb Belvon Attila ITT), hogy 15-16 éves korban lehet először eredményeket elvárni a fiataloktól. Van olyan szakember, aki egyáltalán nem ért ezzel egyet. Mégpedig azért nem, mert úgy látja, hogy az európai trendek egyáltalán nem ebben az irányba haladnak.

A tizennégy éve Németországban élő Mihály Péter a TF-en szerzett sportmenedzser-diplomát és már a főiskolai évei alatt edzett gyerekcsapatokat. Nem sokkal később Saarbrückenbe költözött, de nem szakadt el a magyar focitól: közel tíz évig készített elő utánpótláscsapatoknak külföldi edzőtáborokat, mérkőzéseket, tornákat. 2007-ben megszervezte a nagyon rangos Cordial Cup magyar selejtezőjét az U11-es korosztályban, melynek győztesei évről évre részt vehettek az európai döntőben. Bár a vetélkedő két éve szünetel itthon, Mihály továbbra is sportszervezéssel foglalkozik. Mint elmondta, vitaindító szándékkal osztotta meg velünk gondolatait, mert neki is az a legnagyobb vágya, hogy a magyar labdarúgás elmozduljon a két évtizede tartó holtpontról. „Az utánpótlás versenyeztetése Európában abba az irányba halad, amerre az élvonalbeli labdarúgás is. Sorozatos mérkőzésterhelés alatt vannak a felnőttek, tehát több mérkőzést játszanak a gyerekek is. A képzésben éppen ezért egyre nagyobb szerepet kap a játéktapasztalat megszerzése és a mielőbbi versenyrutin elsajátítása. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy 8-9 éves kortól szinte heti ritmusban játszanak egymással az utánpótláscsapatok” – kezdi mondandóját. Ezzel még alapvetően mindenki egyetért, hiszen mindenhol cél, hogy a lehetőségekhez képest a lehető legtöbb tornára jussanak el a gyerekekkel. Innentől kezd azonban érdekessé válni a dolog, ugyanis Mihály Péter úgy látja: a trendek azt mutatják, hogy az eredmény is fontos. „A hazai szakma régóta rosszul értelmezett vesszőparipája, hogy a gyerekeknél nem a siker a lényeg. Ezt a kijelentést azonban érdemes átgondolni, de legalábbis újrafogalmazni. Az eredmény ugyanis fontos, sőt mondhatni, hogy a legfontosabb. Hiszen a futball versengés, ami arról szól, hogy a sportoló egyénként vagy csapatként legyőzze az ellenfelet. Ez pedig már a 7-8 éves gyerekeknél is igaz. Hagyni kell őket játszani, á, olyan szervezeti és versenykeretek közé kell terelni, hogy az a képzést szolgálja. A baj akkor kezdődik, amikor a szülőknek és az edzőknek a hétvégi mérkőzés végeredménye fontosabb lesz, mint maguknak a gyerekeknek. Ez azonban olyan általános probléma, ami nem országfüggő, s mint jelenség szinte mindenhol körülveszi a gyerekfocit.” A szakember éppen ezért azt gondolja: követendő példa lehet az, hogy a Ferencvárosnál nemrég bevezették a szülők nélküli, zárt kapus edzéseket, hiszen így a gyerekek nem az otthoni nyomás miatt szeretnének nyerni, hanem saját maguknak szeretnének bizonyítani. A sportmenedzser úgy látja, hogy a kiválasztás, képzés és versenyeztetés hármasból utóbbinak sokkal nagyobb szerepet kéne kapnia a fiataloknál, 14-15 éves korra már fel kellene őket vértezni a megfelelő meccsrutinnal. Remek lehetőségek erre a Bozsik-program keretében zajló tornák, melyeket azonban csak háromhetente rendeznek, ráadásul nem hirdetnek eredményt. “Nyilvánvaló cél a játék megszerettetése, ami ötletnek jó, szélesíti is a tömegbázist, de a klubszintű utánpótlás minőségi versenyeztetését nem oldja meg. Sőt, biztonsággal állítható, hogy ez nem az a rendszer, amivel a mai átlag európai labdarúgó felnő” – írja. Ezért azt javasolja, hogy ezeket a tornákat alakítsák országos sorozatokká, amelyeken van továbbjutó, kieső, végső győztes és a többi. Ennek persze csak úgy van értelme, ha mindenki ugyanannyit játszik, vagyis a kiesők is folytathatják tovább a versengést az „alsóházban”.Szerinte a folyamatos versenyeztetés mellett a rendszer nagy előnye lenne, hogy a kiírásból adódóan szélesebb rálátás nyílna már egészen kis kortól az országos erőviszonyokra. Mihály Péter ezzel azonban még nem látja megoldottnak a problémát, javaslata szerint feljutásos bajnokságra is szükség lenne: „Területi alapon kellene megszervezni. A kisebbeknél be lehetne iktatni előselejtezőt is, hogy az erőviszonyok az egyes bajnokságokban később közel azonosak legyenek. Az így elindított kiírásokban jól le lehet fedni a mennyiségi versenyeztetést. Hosszú távon ugyanis ez számít, hiszen csakis mérkőzésekkel lehet beleszokni abba, ami az élsport alfája és ómegája: megtanulni nyerni. Meggyőződésem, hogy csakis kidolgozott, teljesítményorientált alapokon nyugvó versenyrendszerrel lehet éles helyzetben képezni.” A menedzser így összegzi gondolatait: „A magyar utánpótlásnak szüksége van szervezett versenyrendszerre. Ez egyfelől le kell, hogy fedje a tömegsportot, de meg kell szervezze az élsportra törekvő képzés versenyzés-komponensét is. A fiatal focistának kiskorától kezdve kell belenőnie az egészséges versenyszellembe, amit a konkurenciaharc és a küzdelem dominál. Heti rendszerességgel kell tehát a fiataloknak meccseken pallérozódniuk, mégpedig úgy, hogy értéke legyen a győzelemnek és célja a hétközi edzések fáradozásának. Ezek a tényezők lesznek ugyanis később alappillérei az eredményeket is felmutatni tudó élsportnak. A gyerekfocit körülvevő szemléletváltásért sokat kell tennie, a kluboknak és a szövetségnek egyaránt.”