Érzelmek hullámvasútján

Hazai rendezésű világbajnokság, ingyenes belépés, családbarát szervezés, jó akusztikájú csarnok. Ezek a külső körülmények. De milyen belülről a leányok világrandevúja?

Koczó Dávid Csalódás. Valószínűleg ez lehet az oka, hogy kevesen vagyunk. Pedig a lányoknak három vereség után ugyanúgy szükségük van a támogatásra. Sőt, most még inkább. El kell telnie néhány percnek, mire rájövök: nem is a nézőszám a gond. Valami más hiányzik. Valami, ami kiemelné a szurkolókat az álmatag állapotból. Késve érkező ifjú félre is értelmezi a jeleket: „Azt hittem, mi vezetünk. Olyan nyugodtan játszottak a lányok, olyan nyugodt volt a légkör.” (A későkön az eredményjelző sem sokat segít, elvégre joggal gondolhatnák, hogy a hazai, éppen egygólos előnyben lévő csapat a magyar. De tévednének.) „Látszik, alaposan megmosták a fejüket az öltözőben” – mondja el véleményét a közeli kisebb csoport szakértője, aki az imént még a tilos felszabadítást magyarázta a barátjának. Épp óriási hullám tetején járunk, úgy tűnik, minden beindult. Ám éppen a legmagasabb pontról lehet a legnagyobbat zuhanni. Ehhez ezúttal elég négy perc és három japán gól. Az érzelmi hullám a mélypontján. Döbbent csend az arénában. A csalódottság kézzelfogható. „Valahogy mindig begyötrik nekünk a korongot” – hangzik hitetlenkedve. De már az "osztás" is megkezdődik, a játékosok most minden apró hibáért kapnak. „Nem tudnak ezek játszani, csak ez a baj” – igy az aktuális summázat. A lelátó minden szegletéből süt a lemondás: esélytelen, hogy innen felálljon a csapat. A hangulatba szinte észrevétlenül remény keveredik. Elég ehhez egy hangosabb „Ébresztő!” kiáltás? Nem. A csapat jön fel mindinkább, és fűti a hangulatot. Már nem legyintés követi a kihagyott helyzetet. A felmorajlásból érezni, hogy lesz itt még ok az örömre. Ekkor már nem a szavak a lényegesek, többet mond az ütemes taps. A hangulat a tetőfokára hág, öklök lendülnek a magasba, egy emberként áll fel a Jégpalota közönsége. Készülve az újabb csúcsra... Még az egyenlítés is meglehetne! Csak már idő nincs rá. Vége. Rendezett sorokban indul hazafele a publikum. A legtöbben persze megvárják a meccsvégi ceremóniát. Talán ez is segít feldolgozni a vereséget. Talán meg - ellenkezőleg - most születik az elhatározás: "csak kijövök én a szombatira is". Elvégre a csajok megérdemlik.