Szókimondó ikrek

Önhibájukon kívül gyáva népség tagjaivá válnak a honi utánpótlás-játékosok, ezért hiányzik belőlük felnőtt korban a győztes mentalitás. Wágner Ádám kemény szavai ezek, aki ikertestvérével, Gáborral fejtette ki szakmai véleményét honlapunknak a magyar futballvalóságról.

Nagy-Pál Tamás A DVTK utánpótlás szakmai igazgatója, Bene Ferenc jó néhány új szakemberrel bővítette nemrég stábját. Köztük van Wágner Ádám és Gábor is. A 28 éves ikerpár ismeretlennek éppen nem számít szakmai berkeken belül, hiszen sosem rejtik véka alá markáns és rendre megalapozottnak tűnő véleményüket a labdarúgás aktuális történéseivel kapcsolatban. Velük beszélgettünk a miskolci szerepvállalásról és a hazai utánpótlás helyzetéről is.

Nem véletlenül esett Bene választása a testvérpárra, hiszen többször is találkozott velük korábban, illetve Ádámmal első beszélgetésük során órákon át diskuráltak a labdarúgásról vallott filozófiájukról. Végül két korosztály irányítását kapták az ikrek feladatul. Az U9-eseknél Gábor a vezetőedző, a testvér Varsányi Zsolttal asszisztens, míg az U16-osoknál Ádám látja el a vezetői feladatokat. „Minden edzés és mérkőzés előtt összeülünk, és átbeszéljük a dolgokat, akár órákon át” – kezdte Ádám. Gábor hozzátette, hogy bizony a közös munka néha véleményütközéssel jár. „Ebből a szempontból jobb, hogy van közöttünk családi kötelék, mert így talán még keményebben és nyersebben fogalmazhatunk meg egymásnak gondolatokat, kritikákat. Ha nem lennénk egypetéjű ikrek, már biztos rengetegszer vérig sértettük volna egymást. A maximalizmusunk és a precizitásra törekvésünk olykor átlép bizonyos tűrési határokat. Szakmai vitáink ritkán vannak az edzésanyagra vonatkozóan. Azok inkább a mérkőzésekre terjednek ki, elsősorban akkor, ha esetleg rosszul alakulnak a dolgok. Játékosokról, teljesítményük értékeléséről, motiválási eszközökről és összeállításról szoktunk leginkább vitatkozni. Persze, az ikerségből fakadóan, sokszor szinte gesztusokból és metakommunikációs jelekből is értjük egymást. Ilyen szempontból egy rugóra jár az agyunk.” Két nagyon különböző korosztályt kaptak a kezük alá Wágnerék, hiszen az U9-esek még csak ismerkednek a labdarúgással, míg az U16-osok már nagyon közel járnak a felnőtt mezőnyhöz. Ádám elmondta, hogy a kicsiknél a fő cél még csak a stílus elsajátíttatása. „A gyerekeknek a sportág technikai tárából azokat az elemeket kell zsigeri szinten megtanulniuk, amelyek használatával a felnőtt gárdában képesek lesznek a Diósgyőr stílusjegyeit a csapatjáték során alkalmazni. Ez a képzés nyolcvan százalékában kell, hogy megjelenjen, míg a maradékot teszi ki a versenyeztetés. Utóbbinak is nagyon komoly szerepe van, hiszen a győzelemre törekvő mentalitást ebben a korban kell beléjük nevelni. Sokakkal ellentétben én nem szeretem ezekben a korosztályokban az eredményesség elbagatellizálását: az utánpótlásban igenis fontos a siker, de arra nevelni kell a srácokat. A kudarc az, aminek nincsen jelentősége. Se vezetőt, se edzőt, se szülőt nem szabad, hogy érdekeljen egy-egy vereség, de a győzelem jelentőségét igenis a helyére kellene tenni. Áttérve az U16-os korosztályra: az számomra már szinte a felnőtt NB I-es szinthez mérendő. Nekem ugyanis a nemzetközi szint az etalon. Tizenhét-tizennyolc éves labdarúgó nem lehet tehetséggyanús - ez csak hazánkban divatos elgondolás. Felnőtt, kész futballistának kell lennie, akire az első csapat mestere számíthat. Ennél a korcsoportnál már a stílusnak megfelelő csapatjáték elsajátítása a cél. A képzés-versenyeztetés aránya itt körülbelül hatvan-negyven százalék.” A szakmai stáb célja az elkövetkező években az, hogy közös stílust alakítson ki a miskolci utánpótlásban. „A korosztályos gárdák minden szempontból a felnőtt csapat kicsinyített másai kell, hogy legyenek – mondta erről Gábor. - Stílusjegyekből a diósgyőri indulóból és rigmusokból is következő fanatizmus, erő, harci szellem, formai megközelítésből pedig a gyors, rövidpasszos, kombinációs játék letámadással, agresszív pressinggel vegyítve kell, hogy jellemezze az összes korosztályt. A támadásból kiinduló, idegen környezetben is dominálásra törekvő, akaratát az ellenfélre rákényszerítő klub kell, hogy legyen a DVTK minden szinten. És idővel nemzetközileg is.” Az agresszív letámadással kapcsolatban fél éve Pisont István nyilatkozta honlapunknak (ITT), hogy sajnos nagyon kevés klubban gyakoroltatják a gyerekekkel, pedig a nemzetközi trend megkívánná ezt. Belgiumban például kötelezték az egyesületeket: a válogatottal azonos filozófia szerint képezzék a gyerekeket. Kíváncsiak voltunk, hogy a Wágner-ikrek szerint itthon megvalósítható lenne-e hasonló intézkedés? „Amellett, hogy Pisontnak bizonyosan igaza van, kicsit távolabbról indulnék – fejtette ki Ádám. - Amennyiben gyerekként kénytelen vagyok olyan közegben szocializálódni és felnőni, ami beteg, akkor nem válok alkalmassá arra, hogy nagy horderejű csatákat nyerjek. Éveken át azt látom, hogy az élvonalban szereplő csapatok döntő többsége beáll a saját térfelére, és azt érzem, hogy mindenki – legyen szó akár edzőről, akár játékosról – fél önmaga lenni, mert retteg a kirúgástól, illetve a kritikáktól, melyeket a lehúzó közeg áraszt felé. És emellé társul következményként, hogy állandó eredménytelenség jellemzi a kupacsapatainkat és a válogatottainkat is. Így gyáva népség tagjává válok. Márpedig ez olyan, mint amikor kamikaze akciót kényszerítenek valakire úgy, hogy közben belül fél. Valamit nem belső meggyőződésből csinálni, hanem mechanikusan végrehajtani veszélyes mutatvány. Az tanult, de nem ösztönös cselekedet. Mi magyarok nem támadunk le jól, mert nem kisgyerekkorunk óta neveljük gyerekeinkbe a bátorságot, az egót, a győzni tudást, az önbizalmat és a sikerességet.”

A kemény szavak után Gábor is hasonló véleményének adott hangot. „Sajnos, ebből a szempontból sincsen semmi összetartó erő, közös cél és hit a magyar labdarúgásban. Rengeteg mindent tanítanak a gyerekeknek, de szinte semmit sem elég jól. Ezzel szemben külföldön a tendencia az, hogy nem a sokoldalú, hanem a speciális irányú képzés kerül előtérbe. A támadó stílusok megvalósításában kellene központi akarat, amelyet az edzők azért fogadnának el, mert egész egyszerűen a magyar hagyományokból, a vérünkből fakad, hogy nem védekezünk.” A Bozsik Programról is megkérdeztük a testvéreket, melynek köszönhetően kétség kívül jelentősen nőtt a tömegbázis az elmúlt években. „Megint új irányba tart a magyar utánpótlás. Egyelőre ennyi a biztos, és nem lehet tudni, hogy jó lesz-e – így Gábor. – Kétezer-tizennégyben elgondolkodtató, hogy miért kellett megint mindent új alapokra helyezni, és ezzel a gyerekek nevelési folyamatát újra átírni. A program a tömegesítés megközelítéséből nem rossz, de valahogy elcsúszott benne a minőség a mennyiség rovására. Az ugyanis nem járja, hogy csak a gyengécskék érdekeit veszi figyelembe a rendszer.” Azt viszont alapvetően mindketten pozitívan értékelik, hogy egyre több akadémia működik hazánkban. „Legyen identitása minden klubnak, amely a tradíciókból és a közönség elvárásaiból fakad. Ilyen megközelítésből mást játszik a Honvéd, a Debrecen, vagy akár a Diósgyőr. A más-más klubstílust jól játszó gyerekek végeredményben egyéniségek, színes karakterek lehetnek a magyar futball számára. Emiatt jó, ha sok az akadémia” – mondta Ádám, és Gábor is egyetértett vele, bár nem érzi elég hatékonynak a hazai rendszert. Bő egy hét múlva kezdődik itthon az U19-es Eb, amelyre – a szerdai, üzbégek elleni betlit leszámítva – komoly csapatokat felülmúlva készült a válogatott. Ez mindkettejük szerint jó kiindulási alap. „Végre erőteljesen hangsúlyozzuk a támadás jelentőségét. Helyenként bátor, esetenként letámadó jellegű a csapat játékstílusa” – vélte Ádám. Gábor hozzátette: „Örömtelinek tartom, hogy sok a csapatban az egyéniség, a karakter. Van bennük kurázsi. Ez elősegíti azt, hogy a támadó játékstílust belső meggyőződésből játssza a korosztály.”