A tökéletes katona

Péter Levente kilenc évesen kövér kisgyerek volt, de változtatni akart, azért kezdett el vízilabdázni. Kezdetben majdnem belefulladt a vízbe, de a kemény munka meghozta a gyümölcsét: 2015-ben megkapta a legjobb utánpótlás-játékosoknak járó Szalay Iván-díjat.

Pusztai Viola Péter Levente nem tartozott a tehetségesnek mondott pólós palánták. De kemény munkával elérte, hogy a Vasas gyermek- és serdülőcsapatának is az egyik húzóembere lett. Kezdetben csak Csapó Gábor hitt benne, 2015-ben viszont már a legjobb utánpótlás-játékosokat megillető Szalay Iván-díjban részesült. A tizennégy éves centert jelenlegi edzője, Plézer János a világbajnok szerb Dusko Pijetlovicshoz hasonlítja, és „tökéletes katonának” tartja. − Amikor a Szalay Iván-díj átadóján beszélgettünk, azt mondtad, kilenc évesen te voltál az a sztenderd kis pufi gyerek, akit mindenki lökdös, és nem számítottál tehetségesnek. − Nyolc-kilenc évesen olyan kövér voltam, hogy járni alig bírtam. Nem mozogtam, rengeteget ettem, csak a suliba jártam gyalog, ötven méterre a házunktól. Elhatároztam, hogy valamit kezdenem kell magammal. Mondtam a szüleimnek, vigyenek el sportolni. Elkezdtem próbálgatni a különböző sportokat. Először úszótáborba mentem, de ott naphosszat csak úsztunk, egy hét után mondtam, köszönöm szépen ebből elég volt. Aztán kipróbáltam a teniszt, de a keresztbe futkosás nekem nem feküdt, szóval váltottam a kosárlabdára. Abban jó voltam: centerként lomhán átlazáztam a túloldalra a szép nagy testemmel ellöktem mindenkit, egyszer sem dobtam be, de magasra ugrottam. Viszont úgy érkeztem, mint valami tégla, nem hajlítottam be a lábam, és ezért összetört alattam minden. Meg bennem is, amikor az orvos közölte, szét fog menni a térdem, ha folytatom. Akkor jött a vízilabda.

− Korábban valaki vízilabdázott a családban? − Igen, a bátyám. Négy hónapig, de hamar rájött, hogy annyira nem élvezi. Egyébként sportos családból jövök: édesapám, Péter József tizenhét évesen felnőttválogatott kézilabdázó volt, de húsz évesen sérülés miatt be kellett fejeznie. A nővérem, Alexandra kosarazott, magyar bajnokságot is nyert, de most már csak az egyetemi bajnokságban játszik. Igazából édesanyám jó barátságban van Csapó Gáborral, így nála kezdtem el ismerkedni a pólóval. Kezdetben csak laza úszásedzéseken vettem részt, emlékszem, akkor nagy szó volt, hogy hetvenkét másodperc alatt úsztam le két hosszt, ma ötvennyolc alatt úszok le négyet. Borzasztó, hogy azt mekkora teljesítménynek tartottam… Aztán amikor már labdázgattunk is, megjött a kedvem a játékhoz. Dudi bá’ pedig a szárnyai alá vett. − Emlékszel az első mérkőzésedre? − Igen, az „gyönyörű” volt… Akkor már Faragó Tamás csoportjában játszottam az idősebbek között, közben eltelt egy év. Cegléden rendezték a Beck Péter-emléktornát, és engem is elvittek. Beküldtek a vízbe, de nem lehetett játszatni, mert mindent rosszul csináltam. Nagyon ideges voltam, hogy nem játszhattam. Aztán a második nap reggelén karamboloztunk, Dudi bá’ autóba ült, és visszajött értem Budapestre. Két percet játszottam, szörnyen, de bízott bennem, és az rengeteg jelentett. Ott kezdődött el minden. − Onnan már felfelé ívelt a pólós karriered? − A játékot értettem, a taktikai elemek megvoltak, de nem tudtam úszni, majd’ megfulladtam. Lábtempóm sem volt, lőni nem tudtam, labdaügyességem pláne nem volt. Az első évben alig játszottam, persze kilenc-tíz évesen nehezen értettem meg, hogy miért nem lehetek a vízben, miközben a társaim igen. Két év telt el, mire rájöttem, hogy csak akkor érhetek el valamit, ha küzdök, dolgozom és mindent megteszek a sikerért. Dudi bá’ biztatott, hogy még nincs veszve semmi, akár a legjobb is lehetek. Persze előfordult, hogy ő is a kispadon ültetett, de visszanéztem a videókat, igaza volt. Elkezdtem dolgozni, mint a gép, az edzők látták, és felvittek az idősebbek közé. Ott minden kezdődött elölről, ismét kívülről néztem a meccseket, csak akkor már valamennyire tudtam kezelni a helyzetet. − Mit éreztél akkor, amikor meccseket ültél végig a kispadon anélkül, hogy becseréltek volna? − Dühös voltam és irigy. − Megbeszélted ezt valakivel? − Inkább magamba fojtottam. Régebben zárkózott és csendes voltam. Olyan kis semmilyen. − Hittél magadban, ha becserélnek, akkor megoldod a feladatot? − Bizonytalan voltam, de úgy éreztem játszanom kellene. És folyton azt kérdezgettem, miért nem? Szörnyű napokat éltem meg, tényleg mindenkire dühös voltam és ideges. − A szüleid hogy reagáltak erre? − Apukám csak annyit mondott, hogy nyugi. Neki az volt a fontos, hogy sportoljak valamit, és nem az, hogy élsportoló legyen belőlem. Én vagyok a legkisebb gyerek a családban, a bátyám filmrendező, a nővérem a Corvinusra jár, úgy érzem, nekem is le kell tennem valamit az asztalra. A szüleim sosem mondták, mit várnak tőlem, inkább én gerjesztem magamban. − Mikor jött el a fordulópont? − Tizenkét éves voltam, amikor elhatároztam, bármi áron, ha belehalok, akkor is én leszek a legjobb. Azon a nyáron tizenegy hetet edzőtáboroztam, ráadásul két év alatt nőttem negyven centit, és mintha kicseréltek volna. Akkor úgy éreztem, nagyon jó vagyok, és mostantól csak felfelé vezet az út. De fizikailag a társak hamar utolértek, és eltűnt az abból származó előnyöm. Szóval, tavaly nyáron ismét belevetettem magam a munkába, videóztam, átnéztem a technikai elemeket, otthon edzettem, négy hetet edzőtáboroztam, mindent megtettem azért, hogy előrelépjek. − Meglett az eredménye? − A szezon első mérkőzését az FTC ellen játszottuk a gyermekbajnokságban. Annyira feltüzeltem magam, hogy centerként nyolc gólt lőttem. Persze, azt a teljesítményt nehéz megismételni fordulóról fordulóra, de általában három-négyszer betaláltam. Félévtől már a serdülőkkel edzettem Plézer János irányítása alatt, és párhuzamosan játszottam a két korosztályban. Hirtelen a csapat meghatározó játékosa lettem, ami azért nem kis teher.

−Tehát a ló egyik oldaláról hirtelen átestél a túlsóra… − Pontosan. Volt olyan időszak, amikor mindenki tőlem várta, hogy a hátamon vigyem a csapatot. Egyébként is kevesen vagyunk, akik minden meccsen teljes erőbedobással odateszik magukat, minőségi cserénk kevés van, és akkor a kisebb-nagyobb sérülésekről nem is beszéltünk. A Honvéd elleni meccs után én is a kórházban kötöttem ki… − Mi történt? − Először azt mondták, vakbélgyulladás, de én minden diagnosztika ellenére erősködtem, hogy biztosan nem. Majdnem meghaltam a fájdalomtól, elájultam a rendelőben, alig tudtak vért venni, mert teljesen kiszáradtam. De csak bizonygattam, hogy jól vagyok, nem lesz műtét, mert holnapután edzésem van. Délutánra pikk-pakk meggyógyultam, úgyhogy még a tréninget sem kellett kihagynom. − Melyik volt az eddigi legemlékezetesebb meccsed? − Az egyik a tavalyi, Honvéd elleni hazai gyermekbajnoki, amelyen remek hangulatot csinált a szülőkből és edzőkből álló közönség. Azon a meccsen olyan erő volt bennem, hogy nem lehetett megállítani. Aznap − először és utoljára, mert másnap nagyon fájt a fejem −, megittam egy energiaitalt és több liter zöld teát. A szívverésem inkább hasonlított a hörcsögére, annyira ment bennem a pumpa, hogy nem lehetett lehozni: lőttem három vagy négy gólt, és gólpasszt adtam. A másik a Debrecen elleni bajnoki idegenben, amikor az ellenfél két negyed után már hattal vezetett, de egy alatt visszahoztuk a meccset, és végül 10-8-ra nyertünk. Hihetetlen teljesítményt nyújtottunk. − Említetted, hogy a gyermek- és a serdülőcsapatban is szerepeltél. Megterhelő volt ugyanazon a napon két meccset játszani? − Nekem rettentő nehéz volt. A serdülőt lenyomtam, félholtan kikászálódtam a vízből, odaadtam a sapkát a kapusnak, a másik kapustól meg kaptam a másikat. − De megérte keményen dolgozni, hiszen 2015-ben két kortársaddal, Aranyi Rékával és Dala Dömével egyetemben a legjobb utánpótlás-játékosokat megillető Szalay Iván-díjban részesültél. Mit jelent neked ez az elismerés? − Úgy éreztem, mintha fentről figyelne Benedek Tibor és Kemény Ferenc, és látja, hogy lehet belőlem valaki. Az, hogy én is megkaptam azt a díjat, amelyet korábban Varga Dénes is, motivációt adott, mostantól még keményebben edzek. A nyár is a munkáról szól. − Emlékszel a pillanatra, amikor megtudtad, hogy te vagy az egyik díjazott? − Pár héttel a díjátadó előtt adatlapot kellett kitöltenem, de csak annyit mondtak, hogy az egyesülettől pénzt kapok. Láttam, hogy a lapra rá van írva, Szalay Iván-díj, hallottam már róla, de nem tudtam, hogy pontosan mit jelent. Tavaly az egyik csapattársam, Burián Gergő kapta, és őt kérdezgettem, ő meg mindjárt gratulált, hogy én lettem az év utánpótlás-vízilabdázója. Éppen négyezer-nyolcszázat úsztunk aznap edzésen, még eléggé tompa voltam, és először el sem hittem. Micsoda, hogy én?.. Aztán megérkezett a meghívó a díjátadóra, amelyen azt sem tudtam hol vagyok, de eszméletlen jó érzés volt, amikor megkaptam az oklevelet. Úgy gondolom, a díjat edzőmnek, Plézer Jánosnak köszönhetem. Az egyik szezonbeli csapatmegbeszélésen − amit ő csak „Fidel Castro”-nak hív, mert mindenkinek elmond mindent – jöttem rá, hogy bár statisztikailag jó játékos vagyok, fogalmam sincs a vízilabdáról. Olyan taktikai elemeket tanított meg az idényben, hogy új galaxis nyílt meg előttem. Azt hiszem, amiatt kaphattam meg a díjat.