A mindenható szakma

Kissné Oroszi Edit a sportlövészet egyik nagy varázslója. Utánpótlás-kapitányként a magyar sport jellegzetes szakember egyénisége: kevés versenyzőből, szegényes feltételek között is világgal versenyképes bajnokokat nevel.

Szekeres István A sportlövők utánpótlás-kapitányát, Kissné Oroszi Editet legutóbb néhány hete szólaltattuk meg. Amikor a Gáspár Lalita, Toma Dorina, Pekler Zalán, Péni István alkotta légpuskás csapat megnyerte az Európai Ifjúsági Ligát a svédországi Växjőben. Közülük a tizennyolc éves Péninek már riói kvótája is van. A mesteredző a folyamatos sikerek révén lett honlapunk egyik állandó szereplője. Maga is sikerember, a munkáját a MOL Új Európa Alapítvány Tehetséggondozásért-díjával ismerték el. Különös ismertető jele továbbá a pótmamás egyénisége. Mindig szeretettel és empátiával beszél a tanítványairól, figyeli minden rezdülésüket, és látszik, ért a nyelvükön. Az UTE szakosztályában Lencz Erika az edzőkollégája, aki Péni István édesanyja, ugyanakkor a versenyző a mamás magatartásáért is díjazza mesterét. Mit is mondott a kapitány a svédországi sikerről? „A szakmai munkát és a versenyzők tudását dicséri, hogy a kisebb hazai bázisból merítve, a mezőny vélhetően legfiatalabb csapatával nyertünk.” A beszélgetésünk fő témája éppen a „kisebb hazai bázis”, a sportág nem éppen rózsás helyzete volt. – Más sportágakban az edzők a megszólítandó gyerekek mozgását, gyorsaságát, ügyességét figyelik, abból próbálnak kiolvasni valamit. Önök, sportlövők miből? – Ugyanabból. A mozgás koordináltsága, az összeszedettség nekünk is fontos üzenet. – Még akkor is, ha a sportág nem elsősorban a fizikai képességekről szól? – Szól arról is. Fontos az állóképesség, azt elsősorban futással és úszással fejlesztjük. Az erő, hiszen négy-hat kilós fegyverekkel dolgozunk. A jó edzettségi állapot pozitív hatással van a figyelemre, az összpontosításra. Nem véletlen, hogy külön edző vezeti a fizikaiképesség-fejlesztést. – A fiatalok, könnyen belátható okokból tizennégy-tizenöt évesen kezdenek versenyezni. De mikortól készítik fel őket? – Tíz-tizenkét éves koruktól. – Nyilván azért, mert a sportágak versenyeznek a gyerekekért, és nem akarják, hogy minden ügyes srácot elhalásszanak önök elöl. – Nem egészen. Egyrészt azért alakult így, mert négy-öt esztendei munka kell ahhoz, hogy a gyermek a komoly versenyzésre alkalmassá fejlődjön. Azt amúgy a fiatalabbaknak szervezett, egyszerűbb diákversenyek is segítik. A másik ok pedig az, hogy mi egyáltalán nem bánjuk, ha a gyermek már más sportágakban is kipróbálta magát, afféle előképzettségnek tekintjük. – A sportágnak nyilván nem jött jól az MHSZ, vagyis a Magyar Honvédelmi Szövetség megszűnése, amely a fiatalok tömegeihez juttatta el a lövészetet. – Megéreztük, az tény. – Most honnan merítenek? – Egyrészt a régi versenyzők családjából. Elhozzák a gyerekeiket, unokáikat. Fontos a hagyomány és az érzelmi kötődés a sportághoz. De tömegekkel is találkozunk… – Hol, mikor? – A Nagy Sportágválasztón. Mi Újpestről oda járunk utánpótlást szervezni. – Tegyük hozzá: hasonló rendezvény a nagyobb vidéki városokban is van már… És nagy az érdeklődés? – Óriási! Előfordul, hogy három-négyórás sorban állás után jut el a gyerek odáig, amíg a kezébe veheti a fegyvert. – Főleg a fiúk kíváncsiak, nem? – Többségében igen, de nagyon sok a lány is. Ők inkább kihívásnak tekintik a lehetőséget. – A rendszerváltozás, több mint negyedszázada, eltüntette a lőtereink nagy részét, ami szinte leküzdhetetlen hátrányt jelenthet. – Jelent is. A TF-en abból írtam a szakdolgozatomat, és valóban kulcskérdés. Például hét végén a meglévők is zárva tartanak. Például nincs 50 méteres fedett pályánk, ideális körülményeket a felkészülésre csak külföldön találunk, ami nem olcsó mulatság. Szerencse viszont, hogy a Belügyminisztérium jóvoltából használhatjuk a Mexikói úti lőteret. Állítólag megépítik végre a Fehér útit, de az ügy még mindig az egyeztetés szakaszában tart. – Vannak civil lövészklubjaink, mint mindenütt a világon? – Attól az állapottól még messze vagyunk, amit például Németországban tapasztaltam. Minden korosztály megtalálható, még hatvan évesek is eljárnak oda, igazi klubélet folyik, ami remek. Nálunk az egyesületek nyitni kezdtek a szabadidős lövészet felé, de tudomásul kell venni, hogy csak kevesen engedhetik meg a maguknak az efféle hobbit, mert nagyon drága sportág a mienk. A fegyverek sem olcsók, a lőterek elektronikai rendszere pedig vagyonba kerül. – Hogyan hat ez a versenyzők számára? – Erősen érezteti a hatását. Visszaesés tapasztalható az élsport szereplőinek a létszámában. A szülők legfeljebb a kezdeti lépéseket tudják anyagilag támogatni, az egyesületi szakosztályok szegények, és a szövetségnek sincs módja arra, hogy minden hiányt pótoljon.

– A világ azért jár a magyar sport csodájára, mert ugyan nem tud sportoló tömegekre alapozni, az infrastruktúrája is szegényes, de a szellemi háttere nagyon erős, a kiváló szakemberek a nagy bajnokok egész sorát nevelik fel… – Ez így igaz. De kiemelem, hogy a TF-en képzett szakemberekről van szó. Mert az úgynevezett OKJ tanfolyamok nem adnak megfelelő felkészültséget. Hogy valaki részt vegyen benne, ahhoz szakmai múltra sincs szükség, vagyis minimális sportágismerettel is el lehet jutni szakember-oklevélhez. – Mi jellemzi az eszményi sportlövőt? – Mindent megtanul a sportágból, és a téthelyzetet is képes elviselni. Kell hozzá intelligencia, önismeret, sőt, önuralom is. – Gondolom ilyen a jelenlegi legkiválóbb tanítványa, Péni István is… – Istók értelmes, céltudatos és szorgalmas, vagyis minden megvan benne. Vág az agya, mint a borotva, és mindig többet és többet akar tenni. Amikor egy-egy siker után leülünk ünnepelni, beszélgetni, akkor is azt feszegeti, mit akar módosítani a még jobb eredmények érdekében. – Mi a kulcs hozzá? – Az egyéni gondoskodás, például a versenyek előtti, elemző és biztató beszélgetések. De hát az ilyen típussal könnyű dolgozni. – Hát a problémás gyerekek?... – Nekem kihívást jelentenek. Elsősorban azért, mert azt vallom, hogy rossz tanítvány nincs. Így aztán ha valami nem megy, magamban keresem a hibát.