Kis Fecsóból öreg Dénes
Most induló, Mestermunka című sorozatunkban hétről hétre olyan edzőket mutatunk be, akik tréneri pályafutásuk során mindvégig példaértékű utánpótlás-nevelő munkát végeztek. Akikre tanítványaik nemcsak jó szívvel gondolnak, hanem büszkék is rájuk; arra, hogy a kezük alatt fejlődhettek élsportolókká. Első vendégünk Kemény Ferenc, az uszodák Fecsó bácsija, aki ifjú vízilabdások sorából faragott később világklasszissá lett játékosokat.
Bruckner Gábor – utanpotlassport.hu Hosszú évekkel ezelőtti a dobogókői történet, valamikor a sydneyi olimpia utáni időkből és valahonnan Kemény Ferenc ottani háza környékéről. Ő maga meséli, hogy korábban, amikor Dénes fiát meglátták a helybeliek az utcán, azt súgták oda egymásnak, „nézd csak, az a kis Fecsó!”. De amióta a gyerek olimpiát nyert Kásással, Benedekkel, Molnárral meg a többiekkel, és a fater megy ki a flaszterra, már azt hallja, „az ott nem az öreg Kemény Dénes?!”…
Múlik az idő, Dénes azóta két további olimpián vezette az emelvény tetejére a pólóválogatottat, sőt immár a sportági szövetség elnöke, Fecsó pedig… Tényleg el sem hiszi az ember, ha vele diskurál: nyolcvanhat múlt.
De az életimádat a régi, a medenceparti történetek mit sem veszítettek fényükből. Lokomotív, Spartacus, FTC, utánpótlás-válogatott: csak néhány állomás a színes pályából, melynek ékköve a 75-76-os nagy generáció, a Kásás-, Benedek-féle csapat, amely már ifiként és juniorként is végigverte az egész világot; sorozatban 66 meccsén maradt veretlen úgy, hogy egyetlen becsúszott döntetlen mellett 65-ször győzött.
„Sablon alapján nem megy, az edző számára nyitott könyv kell, hogy legyen a gyerek. És ha igazán megismeri a kölyköt, akkor már adódik a járandó út. A tehetségeket ki kell emelni, velük rendszeresen külön kell foglalkozni, ez a lényeg.”
Azt mondja, mindig is imádta a sztárjelölteket, akik aztán alaposan megkínlódtak a kezei között. Nekik muszáj volt korábban jönniük az edzésre, és tovább maradniuk, mint a többieknek.
„Csak akkor lőjetek, ha nálatok van a labda!” – szólt az örök érvényűvé nemesült Kemény-féle ukáz, és a fanyar humor végigkísérte a vele dolgozók medenceparti mindennapjait. De az iróniából – na meg az öniróniából – máig nem fogyott ki a trénerlegenda, aki arra a kérdésre, hogy mit szeretett a legjobban az edzői pályán, azt feleli: „Hogy addig sem kellett otthon lennem.”
Szlogenből persze akad másféle is a magyar pólóban. Például az, amely úgy hangzik egy-egy világverseny előtt, hogy csak az első hely számít, minden egyéb csalódás. De a fiataloknak nem jelent-e fölösleges terhet ez a maximalista elvárás?
„Büszkeséget jelent, nem terhet! – vágja rá. – A harmincas évek eleje, az első olimpiai bajnoki cím óta megtiszteltetés magyar pólósnak lenni. Rangot ad mindenkor, amit nem koloncként kell viselni, hanem örömmel. És döngetni a mellet, ha azt hallja a játékos, hogy tőle bizony aranyat remélnek.”
Életerős szív, különleges tüdőkapacitás – egyebek mellett ezt kapják a fiatalok ajándékba a vízilabdától. De Kemény tovább megy. Azt állítja, már annak idején, a TF-en tartott előadásaiban javasolta a többi sportágban dolgozó edzőkollégáinak: a pályájuk kezdetén járó fiatalokat naponta úszassák, amennyit csak tudják, de rá sem hederítettek. „Pedig a korai specializáció rendkívül káros, és a későbbiekben kontraproduktívvá is válik, hiszen a gyerekek nem kapják meg a szükséges fizikai alapokat” – magyarázza. A kérdésre pedig, hogy ha annak idején nem póló-, hanem labdarúgóedző lesz belőle, ő vajon vitte volna úszóedzésre a gyerekeket, „fecsós” választ ad: „Nem, mert futballedzőként sosem jöttem volna rá ilyesmire…”
Filozófiája egyik pillére, hogy a fiatal sportolók képességeinek megítélésekor mindenekelőtt a gondolkodássebességre kell összpontosítani. „Vagyis arra, amihez az edzőnek az égvilágon semmi köze. Annyit tehet, hogy jó szemmel észreveszi, és abból kiindulva fejleszti tovább a kölyköt. Nagy Viktorban például nem lehetett nem meglátni, hogy a kapuban milyen kifinomult, bölcs előrelátással, ugyanakkor mennyire vagányan mozog.”
Kásást magam hozom szóba neki, mert tudom: mind közül ő volt a kedvence.
„Tomi számomra a rejtőzködő tehetség. Először úgy válogattam be, hogy a klubjában alig játszatták. Magával ragadott a könnyedsége. Táncolt a víz tetején…”
A játékosaival a medencében a végtelenségig következetes, a parton végtelenül laza mester a szülőkkel mindig két, vagy inkább huszonkét lépés távolságot tartott. Apuka, anyuka nála nem járt edzésen. „Ami az anyukákat illeti, ezt kicsit bántam, de a viccet félretéve: nem is volt kérdés, hogy a hozzátartozóknak van-e keresnivalójuk a tréningeken. Tudniillik nincs.”
Miután elmeséli, hogy a három unoka közül kettő is közel engedte magához a vízilabdát – a legidősebb, Kristóf a BVSC utánpótlásedzője, a legkisebb Márk gyerekcsapatban játszik, s csak a középső, Viktor „lóg ki a sorból” –, szokványos választ várunk arra a kérdésre, hogy ha ma volna, harmincéves, megint a pólóedzőséget választaná-e.
„Ugyan már! Sokkal inkább lennék milliárdos Amerikában.”
További korosztályos hírek VÍZILABDÁBAN a sportági aloldalunkon.