Pályára fiatalok!

Mestermunka című sorozatunkban hétről hétre olyan edzőket mutatunk be, akik a pályafutásuk során mindvégig példaértékű utánpótlás-nevelő munkát végeztek. Akikre a tanítványaik nemcsak jó szívvel gondolnak, hanem büszkék is rájuk; arra, hogy a kezük alatt fejlődhettek élsportolókká. E heti vendégünk Imre Vilmos, a Dunaújvárosi Kohász Kézilabda Akadémia frissen kinevezett sportigazgatója, aki júliusban még a korosztályos válogatott szövetségi edzőjeként a férfi U20-as gárdával harcolta ki a jövő évi vb-részvételt, néhány héttel korábban pedig a NEKA fiú ifjúsági csapatával nyert bajnokságot. Utánpótlásedzőként azonban arra a legbüszkébb, hogy miután 2001-ben a Dunaferr SE serdülő fiúegyüttesével bajnokságot nyert, Európa húsz legjobb korosztályos bajnoka között sem talált együttese legyőzőre.

Gy. Szabó Csilla – utanpotlassport.hu Az új idényben vadonatúj szerepkörben mutatkozik be Imre Vilmos. Edzői karrierje során eddig mindig konkrét csapatokért volt felelős, mostantól azonban egy klub vezetésében kap fontos szerepet. A szakmai kihíváson túl az is befolyásolta az ajánlat elfogadásában, hogy visszatérhet Dunaújvárosba, ahol 1991-ben, a Testnevelési Egyetem elvégzését követően minden kezdődött. „Játékosként szerződtem a Dunaferrhez, de többre vágytam. Másfél-két éven át csak néztem a gyerekek edzéseit, miközben fejben már raktam is össze, kinek, mit és hogyan kellene megtanítani. Végül kilencvenháromban megkaptam a serdülőcsapatot, s a két-három évvel későbbi csoportomból kikerülők már a válogatottságig vitték” – mesél a „startról” a szakember, aki hogyan is választhatott volna más pályát, amikor a székesfehérvári Vasvári Pál Gimnáziumba kerülve Barabás Zsolt lett az osztályfőnöke, egyben testnevelő tanára. A női válogatott egykori szövetségi kapitánya azonban nemcsak kedvenc sportágát szerettette meg tanítványaival, hanem sí- és vízitáborok szervezésével az érdeklődési körüket is szélesítette, tudatosan megalapozva ezzel TF-es tanulmányaikat. Imre Vilmos pedig élvezte ezt a sokrétűséget, hiszen tizenhat éves koráig maga sem tudott választani a kézilabda és a futball között, nézőként pedig a teniszmeccsekért éppen úgy rajongott, mint az öttusáért. Barabás Zsolt mellett, Madár Imrétől, a MÁV Előre SC edzőjétől tanulta a legtöbbet pályája elején.

„És nemcsak a kézilabda terén! Emberileg is sokat kaptam mindkettejüktől, ezért edzőként én is próbálom a példájukat követni, és a sportoló álarca mögé nézni. Minden gyereknek lehet rossz napja, otthoni vagy iskolai problémája, ezt soha nem szabad elfelejteni. De azt sem, hogy a korai versenyeztetéssel gyakran többet ártunk, mint használunk. Pedig a legkisebbek még olyan önfeledten tudnak játszani, hogy öröm nézni őket. Ha tehetném, az alsó korosztályokban megtiltanám az eredményjelző használatát.” A szakember persze nem tartja ördögtől valónak a versenyeztetést sem, csupán a képzéssel szeretné kellő egyensúlyba hozni. Szerinte mindennek megvan a maga ideje. Először a megfelelő alapokat kell letenni, s ha ez megtörtént, idővel már az eredményesség felé kell billennie a mérleg nyelvének. A juniorjátékosok számára éppen az a legnagyobb kihívás, hogy kiélezett helyzetben, meccs közben is jó döntést hozzanak, vagyis helyesen alkalmazzák a korábban megtanultakat.  „A világ legjobbja azért jobb mindenkinél, mert folyamatos ismétléssel és gyakorlással mélyíti tudását, így technikai repertorárja idővel készséggé alakul át. Az edző, aki erről az egyéni képzésről megfeledkezik, később csak sablonokkal tudja majd irányítani a csapatát. Én még a taktikai edzéseken is megpróbálok önállóan foglalkozni a különféle poszton játszókkal. Ma már ehhez egyre inkább adottak a feltételek is, különösen az akadémiai rendszer létrejöttével.” Imre szerint a jó akadémiát nem csapatainak a bajnokságban elfoglalt helyezéseiről lehet felismerni, hanem a magyar kézilabdasportnak kinevelt nemzetközi szintű játékosok számáról. A válogatott érdekét kell mindig szem előtt tartani, s a kluboknak az áldozatoktól sem szabad megriadniuk. A fiataloknak nem a kispadon, hanem a pályán van a helyük. S ha egy másik csapatban erre inkább nyílik lehetőség, akkor el kell engedni őket oda. Ez minél előbb megtörténik, annál jobb. „Az ifjúsági kor végén szembesülünk a legnagyobb feladattal. Megtalálni azokat az egyesületeket, ahol elegendő játékpercet kaphatnak ezek a játékosok. A dunaújvárosi ifi csapatomat is azért indítottam el akkoriban a felnőttbajnokságban, mert ott érhettek igazi játékosokká. Mikler Roland, Zubai Szabolcs, Császár Gábor és a többiek példája engem igazolt” – véli a tréner, aki maga is több mint harminc alkalommal játszott a juniorválogatottban, a felnőttek között azonban már nem húzhatta magára a címerest mezt. Nem fért be a keretbe, s így a nagy álma sem válhatott soha valóra. Ám kicselezte a sorsot, új célokat tűzött maga elé, s azokat kemény munkával el is érte. Hajdu János és Konkoly Csaba mellett, segédedzőként ugyan, de eljutott egy olimpiára, s bár nem ötkarikás eseményen, de szövetségi kapitányként is leülhetett a női válogatott kispadjára. Alsószentiván ma már mindössze hatszáz lelket számlál, de régebben ezerkétszázan is lakták. A Fejér megyei falu általános iskolájában csak alsó tagozat volt a hetvenes években, ezért Imre Vilmos az ötödiket már a szomszédos Alapon kezdte meg, ahol legnagyobb szerencséjére bekerült a kézilabdacsapatba. Tizennégy évesen költözött el végleg otthonról, amikor Székesfehérvárra került gimnáziumba. Ma már csak látogatóba jár haza édesanyjához. „Bármilyen sikert értem is el a kézilabdában, soha nem felejtem el, honnan indultam” – s bár ezt a mondatot a sikeres szakember szülőfalujára érti, edzői pályafutása során is gyakran kellett az alapokról építkeznie, úgymond, mélyről indulnia. Akár Dunaújvárosban, akár Balatonbogláron. De ez neki soha nem okozott nehézséget, hiszen azt is mindig pontosan tudta, merre tart. További korosztályos hírek KÉZILABDÁBAN a sportági aloldalunkon.