Mi kell az újabb olimpiai aranyhoz?

Kemény Dénes kapitányként mindent megnyert, amit megnyerhetett: 2000 és 2008 között sorozatban háromszor vezette olimpiai dobogó tetejére a vízilabda-válogatottat, irányítása alatt világ- és (kétszer) Európa-bajnok is lett az együttes. A kispadot 2012-ben cserélte fel az elnöki székre, s hat éven át tevékenykedett a hazai sportági szövetség első embereként – egészen máig, azaz szeptember 30-áig. Honlapunknak adott búcsúinterjújában a jövő pólósnemzedékéről kérdeztük. Meg persze arról: mi az, amivel elégedett az utánpótlás-nevelés területén, s mi az, amivel nem?

Bruckner Gábor – utanpotlassport.hu – A legkisebb gyereke tizenkét éves. Miért nem vízilabdázik már? – Lustaságból. Nem volt ügyetlen, akár jó játékos is válhatott volna belőle, az úszóedzéseket viszont állandóan elbliccelte. Most teniszezik, de nem is bánom különösebben, mert az uszodában ezzel a vezetéknévvel nincs könnyű dolga az embernek… – És ha a szomszéd megkérdezné, mit sportoljon a fia, ajánlaná-e neki a pólót? – Még szép! Részint akkor is egészséges ember válik belőle, ha felnőttként nem lesz világsztár. Orvosi bizonyítékok vannak rá, hogy a hajdani vízilabdások szervezete jobban reagál ugyanarra a betegségre, mint az átlagembereké vagy éppen más sportolóké. És akkor a széles vállról, a fizikai felépítésről még nem is beszéltem... Részint pedig nagy előnye a játéknak, hogy csapatban űzik. Márpedig meggyőződésem szerint a csapatsportok mindennél jobban nevelnek az életre.

– Ön is megedződhetett az elnökként töltött hat év alatt… Jobb a helyzet az utánpótlásban, a nevelés területén ma, mint 2012-ben volt? – Lényegi változás nem történt, de az tény: a tehetséggondozás rendkívül nehézkessé vált a megnövekedett létszám miatt. Oly mértékben lett több a pólós gyerek, hogy a játékosmennyiséget nem tudta követni a vízfelület nagysága még az összes időközben felépült uszodával együtt sem. És ugyanígy nincs elegendő képzett trénerünk sem. Mind zsúfoltabbak az edzések, ebből következően pedig kevesebb figyelem jut a legtehetségesebb fiatalokra. – Erre mondják: több a soknál… Mi lehet a megoldás? – Már évekkel ezelőtt azt javasoltam a klubokban dolgozó kollégáknak, hogy az egyes korosztályok legígéretesebb fiataljainak tartsanak délutánonként, vagy akár reggel, még az iskola előtt olyan negyven-ötvenperces külön tréningeket, amelyeken az egyéni képzésen van a hangsúly. Akadtak egyesületek, amelyekben megfogadták a tanácsomat, akadtak, amelyek nem. Mindenesetre hatalmi szóval erre senkit nem lehet kötelezni. – Van-e bármilyen eszköze a szövetségnek arra, hogy rendszert vigyen a klubok nevelőmunkájába? – Amint elnök lettem, megbíztam az akkori utánpótlás-kapitányt, Horkai Györgyöt, hogy az általa vezetett edzői csapat készítse el a fiatalok szisztematikus felkészítésének kézikönyvét. Nyolcvan oldalas lett az ajánlásgyűjtemény, és annyit tehettünk, hogy jeleztük: azok a szakosztályok, amelyek ennek figyelembe vételével dolgoznak a jövőben, játékosonként százezer forinttal több taopénzre pályázhatnak. Persze egytől egyig mindenki aláírta, hogy így lesz. Hogy végül is mennyire forgatták a kötetet, azt már nem tudom... Ugyanígy fontos lépés volt a Merész András szakmai igazgató vezetésével az idén kidolgozott tesztrendszer, amelynek segítségével nagyjából egy óra alatt felmérhető húsz gyerek. Ily módon az ország szinte összes kis pólósának mutatóit tartalmazó adatbázisunk lesz, amelynek alapján – persze, ha a tesztet rendszeresen, évről évre elvégzik – nyomon követhető majd a fejlődésük. – A felnőttválogatott gyenge Eb-szereplése után mind több szó esett arról, hogy baj van az utánpótlás-neveléssel. Egyetért? – Nem. Hat év alatt hat érmet nyertek a fiatalok csapatai a korosztályos vébéken és Eb-ken. Ha pedig csak a fiúk idei esztendejét nézzük: a 2004-esek a törökországi tornán elverték a montenegróiakat és a horvátokat; a 2003-asok bohócot csináltak az egész mezőnyből Hercegnoviban; a 2002-esek a nápolyi Húsvét-kupán másodikak lettek; a 2000-esek a Szombathelyen rendezett ifjúsági világbajnokságon bronzot nyertek. Világos tehát: az utánpótlásban nincs lemaradásunk. A problémák akkor kezdődnek, amikor a srácok a felnőttkorba lépnek; ebben az időszakban a riválisok tizennyolc-huszonhárom éves pólósai megelőzik a hasonló korú magyarokat. Az edzőink utánpótlás-játékosokhoz való hozzáállásán, a fiataloknak megszavazott csekély bizalmon túl akár biológiai okai is lehetnek ennek, de azért mondok egészen konkrét példát is: a Partizan Belgrádban a tizenéves, vagy a húszas éveik elején járó srácok végigjátsszák a szerb bajnokságot és a BL-t egyaránt. A nemzetközi porondon persze kikapnak mindenkitől, de játszanak… Ezzel szemben nálunk? Gyakran még a válogatottak is epizodisták a klubjaikban a rengeteg légiós klasszis miatt. De nagy hiba volna kizárólag a külföldiekre fogni a jelen gondjait, és jó lenne mihamarabb rátalálni a problémák gyökerére. – Az úgynevezett látványsportoknak a társasági-adókedvezmény törvény alapján juttatott összegekkel kapcsolatban mind gyakrabban hallani: áldás és átok is egyben, mert elkényelmesíti a klubvezetőt, az edzőt és a játékost egyaránt. Ön szerint mit ad és mit vesz el a papíron kizárólag utánpótlás-nevelésre és létesítményfejlesztésre használható tao? – A pozitív hatásai szinte felsorolhatatlanok, de ezekből kettőt mindenképpen muszáj kiemelni. Az egyik az infrastruktúra soha nem látott mértékű fejlődése. Uszodák épültek újonnan és újjá, ami értelemszerűen a vízfelület jelentős növekedését hozta magával, s a folyamat jelenleg is tart. Ha egyszer már nem lesz tao, a létesítmények akkor is megmaradnak, azokat senki nem veheti el tőlünk. És szinte ugyanennyire fontos, hogy a törvény kinyitotta az élsporthoz vezető ajtót a kevésbé tehetős családok előtt, amelyeknek már nem kell a felszerelés-vásárlásra költeniük tízezreket, miközben a havi tagdíj is kisebb megterhelést jelent a korábbiakhoz képest. Amit ugyanakkor a taorendszer legnagyobb problémájának tartok, az az, hogy nem sikerült a mennyiséggel szemben a minőséget előtérbe helyező szabályozást kidolgozni. Vagyis azt, hogy a pénzekre ne a sportolói létszám alapján lehessen pályázni. Mert amíg a jelenlegi helyzet áll fenn, addig mindenkinek az a jól felfogott érdeke, hogy több és még több játékosa legyen. És a sok játékossal persze nem az a baj, hogy plusz pénzt generál a klubjának, hanem az, hogy ezek az ilyen-olyan módon leigazolt fiatalok mindannyian edzésre is akarnak járni... Vagyis – és itt visszakanyarodom a beszélgetés elején mondottakhoz – a tömeg kényszerűen elfojtja a tehetségeket. Ide a bökőt, ha tévedek: amennyiben a mennyiségi követelményt minőségire váltanák, egy éven belül fele annyi igazolt játékost tartanánk nyilván, mint most. Ami pedig az edzők esetleges elkényelmesedését illeti, arról inkább csak az érzéseimet tudom megfogalmazni. Ameddig hóban-fagyban, síruhában, éhbérért álltak a parton a trénerek, addig kétségünk nem lehetett a lelkesedésüket illetően, hiszen egyébként aligha csinálták volna… A maiak az ötszörösét keresik, éppen ezért már nem feltétlenül tudjuk róluk, hogy mennyire elhivatottak. – Régebben sikk volt pólósnak lenni, Kemény Dénes kapitánysága, az olimpiai bajnoki címek idején meg pláne. Ma is az? – Egyértelműen, és éppen ez az egyik baj. Tudniillik, hogy általános a kép: attól, hogy valaki vízilabdás lesz, egyszersmind el is éri a célját. A suliban a lányok körbeudvarolják, népszerű, jól néz ki, barna a bőre, napszítta a haja. És ez tényleg remek, de sokaknak egyben a végállomás is. Holott annak az olimpiai aranynak kellene lennie. Nekem annak idején nagy mázlim volt a játékosaimmal, mert mindegyikük a dobogó tetejéről álmodott. Még az is, aki végül nem jutott el oda.

– Érvényes-e még a szlogen a magyar pólóban, miszerint csak az arany számít? Egyáltalán: a fiatalokra rárakható-e bármiféle hátizsák? – Az utánpótlásban nagyjából ötven százalék az eredmény jelentősége, a másik ötvenet a magas színvonalú képzés teszi ki. Azt gondolom, egyiket sem szabad a másik fölé emelni, mert úgy képtelenség nevelni, ha nincs meg a siker lelkesítő hatása. Ugyanakkor nyilván nem jelenthető ki olyasmi, hogy csak az első hely az elfogadható egy-egy világversenyen. Mindezzel együtt az kifejezetten tetszett, amikor a szombathelyi ifivébén bronzérmes válogatott szövetségi kapitánya, Horváth János még két nappal az esemény után is letargiában volt. Szerintem ilyen az igazi edző. – Ön most megy, mások pedig jönnek. Mi kell ahhoz, hogy belátható időn belül újra magyar pólós olimpiai bajnokokat ünnepelhessünk? – A tehetséggondozásra rengeteg pénzt költöttünk eddig is, kialakítottuk a regionális központokat; azt gondolom, ezeket meg kellene őrizni. A jelenlegi tizenévesek között sok az ígéretes játékos, ezekre a gyerekekre nagyon kellene vigyázni. Főleg arra, hogy a kritikus, tizennyolc és huszonhárom év közötti időszakban legalább olyan mértékben legyen lehetőségük a fejlődésre, mint a legnagyobb riválisaink fiataljainak. Ha pedig így történik, akkor előbb-utóbb újra miénk lesz az olimpiai arany! További korosztályos hírek VÍZILABDÁBAN a sportági aloldalunkon.