Beteljesülhet az álom

Az átalakított utánpótlásrendszer csúcscsapatát, az U20-as fiú vízilabda-válogatottat immár Kemény Kristóf – aki tavaly a BVSC-Zugló ifjúsági együttesét aranyéremig vezette – irányítja, segítője Lukács Gergely lett. A szövetségi edzővel beszélgettünk kinevezéséről, az eddigi benyomásairól és a terveiről.

Sztrik Martin – Hogyan fogadta a megkeresést? –  Hát, lefagytam… Az első pár nap azzal telt, hogy magamhoz térjek, hiszen egyáltalán nem számítottam a felkérésre. Amikor elkezdtem az edzői munkát, arról álmodtam, hogy egyszer majd hazám válogatottját vezethessem egy világeseményen. Ezt a példát láttam éveken keresztül magam előtt, ebben nőttem fel, hiszen nagyapámnak és édesapámnak is megadatott e lehetőség. Úgy tűnik, hogy nekem is, azaz beteljesülhet ez az álom. Nyilván nagyon nagy felelősség, hiszen mondhatni, hogy a férfi szakágon belül ez a második számú válogatott, a felnőtté válás kapuja.

– Tudjuk, hogy „vízilabdacsaládba” született, hiszen a nagyapja, Kemény Ferenc és édesapja, Kemény Dénes egyaránt emblematikus alakjai a sportágnak. Nyilván eddig is minden nap a póló körül forgott, de kijelenthető, hogy most minden perc erről szól majd? –  Eddig is így volt gyakorlatilag, hiszen a BVSC-ben három korosztályos csapatnál dolgozom. A felkérés most pluszfeladatként jött, így nem sok időm van pihenésre, de szeretem a kihívásokat, és állok elébe ennek is, mert a vízilabda a szenvedélyem. Az pedig szóba sem jöhetett, hogy bármilyen feladatkörről is lemondjak Zuglóban. – Öt évvel ezelőtt Pécsett kapott először saját csapatot, a kilencvenhatos születésűek együttesét, majd a következő esztendőkben a Vasasnál tevékenykedett: előbb a kétezeregyes, majd a kétezres csapatot irányította az országos bajnokságban. Ezt követően a BVSC-nél a kilencvenkilences korosztály került a kezei közé, avagy elmondható, a juniorkorosztály mindegyik évjáratával foglalkozott, hiszen a kilencvenkilences, kétezres, kétezeregyes születésű játékosok alkotják az utánpótlás-válogatottat… – Valóban jól ismerem a mezőnyt, hiszen az ezekben az években született fiatalok adják a válogatott gerincét. Az összhang, nyugodtan mondhatom, tökéletes. Az elején értelemszerűen egyfajta ismerkedési fázisról is beszélhetünk, ami normális. Aztán ahogy halad előre a munka, úgy helyeződik át a hangsúly a finomságokra. – Mik az elkövetkezendő időszak feladatai? – Már öt edzésen túl vagyunk, köztük egy edzőmérkőzéssel a Vasas felnőttcsapata ellen, amelyet szoros csatában veszítettünk el. De továbbra is hetente találkozunk a srácokkal, mert itt tényleg nem babra megy a játék. Hat hónap múlva világbajnokságon kell helytállnunk Kuvaitban, addig pedig folyamatosan szűkíteni kell a keretet, kiválogatni a legjobbakat, akik versenyhelyzetben is képesek jól teljesíteni. Egy magyar vízilabda-válogatottnak mindig a győzelem a célja, úgyhogy meg kell ragadnunk minden lehetőséget, hogy dolgozni tudjunk. Ezért amennyire engedi a felnőtt és a korosztályos országos bajnoki versenykiírás, a következő hónapokban is minél többször szeretnék találkozni a játékosokkal. – Elérkeztünk az örök dilemmához:  vajon mi a fontosabb az utánpótlásban, az eredmény vagy a képzés, illetve egyáltalán szétválasztható-e a kettő? – Én úgy tartom: a siker építi az önbizalmat, az önbizalom neveli a játékost, úgyhogy a kettő nem zárja ki egymást, sőt segíti egyik a másikat. Nyilván nem lehet úgy eredményt elérni, hogy ne képezzük a játékosokat, mert csak képzett játékosokkal lehet jó csapatot építeni, jó csapattal pedig jó eredményt elérni. Persze az eredményhajsza nem mehet a  képzés rovására, de fontos a siker. Főleg azért, mert az én fogalomtáramban a magyar vízilabdasport olyan kiemelt helyen szerepel, mint a kanadai jégkorong, az amerikai kosárlabda vagy a brazil futball.