A mi kis falunk: Gombola András Halásztelken emelte magasba a tőrt

Bár a magyar sport – benne az utánpótlás – létesítményhelyzete sokat javult az utóbbi időben, a jövő ígéretei nem mindenütt készülhetnek pompázó pályákon és csillogó csarnokokban. A mi kis falunk elnevezésű sorozatunkban kistelepülések olyan nevelőműhelyeit mutatjuk be, amelyek sikert sikerre halmoznak, vagy éppen csak körülményeikhez képest érnek el elismerésre méltó eredményeket. E heti főszereplőink a halásztelki tőrvívók.

Sorozatunkban általában a kis klubok életéről, a községben betöltött szerepükről és az utánpótlás-nevelő filozófiájukról esik a legtöbb szó, ám ezúttal felhagyunk ezzel a rutinnal, hiszen egészen elképesztő története van a Halásztelki BSE tőrvívóedzőjének, Gombola Andrásnak. A Szatmárnémetiben született, immár 44 éves szakember egészen a juniorkorosztály végéig sorban nyerte a román bajnoki aranyérmeket, ám ezután mély, végeláthatatlannak tűnő szakadékba zuhant az élete. Csúcsra törő, legfőképpen az egója által vezérelt, alkoholista emberré vált − volt olyan időszak is, mikor a drogok rabjává vált. Hétszer került pszichiátriára, többször öngyilkosságot kísérelt meg.

„A vívást azért hagytam abba, mert büdösnek éreztem kék-sárga-piros melegítőben pástra lépni a világversenyeken. »Románozni« akkoriban nem lehetett, helyette »zsidóztunk és négereztünk«. Ennyi év távlatából már tisztában vagyok vele, mitől váltam ilyenné. Az édesanyám soha nem mutatta ki a szeretetét, egyszer sem hallottam azt a szót tőle, hogy szeretlek. Cserébe viszont elkényeztetett − majdhogynem helyettem törölte ki a fenekemet. A gyerekkori barátaimmal folyamatosan követtük a trendeket: a kommunizmusban éltünk, a kilencvenes években megkaptuk a demokráciát, amelyet úgy értelmeztünk, hogy bármit megtehetünk. Együtt süllyedtünk, s bizony akad olyan is, akinek azóta sem sikerült kimásznia a gödörből. Lázadtunk, így éltük meg a fájdalmainkat” − emlékezik vissza Gombola. Balkezes tőrvívó volt, sok éven át fejlesztette a karját, ám annyira mélyre is került, hogy az ereken át a csontig vágta a saját kezét – ezt is túlélte, fájdalmas műtét után rendbe hozták. Képtelen volt váltani, hajléktalanná vált. Sokan imádkoztak azért, hogy ne így végződjön a története, mert tudták, sokkal többre hivatott. „Terápiás otthonba vonultam tizenöt hónapra – ez volt életem legszebb időszaka. Mentoraim voltak, olyan közösségbe kerültem, amely felemelt. Rengeteg élethelyzettel találkoztam – sokkal rosszabbakkal, mint amilyen az enyém volt. Az egyik sorstársam anyukáját a szeme láttára ütötte el a kamion, majd – egy éven belül – mindkét bátyja felakasztotta magát. Ráébredtem, hogy eltörpülnek az én problémáim ezek mellett. Szégyent éreztem, magamhoz tértem. Időközben istenre is rátaláltam, megleltem a belső csendet. Immár hét éve egy korty alkoholt sem ittam, a történetemről pedig 2016-ban jelent meg a könyvem: Nem hagyhatom kint Istent címen.”

Hat évvel ezelőtt, 2014 nyarán munkát kapott a Solti Antal által szervezett nemzetközi edzőtáborban Szombathelyen, amelyben hatvan, kadétkorú lánynak tartott tréningeket. Rájött, hogy nagyon tetszik neki az edzőszakma, ráadásul élvezi is. Külföldről kapott ajánlatokat, ő mégis Szigetszentmiklóson kezdett dolgozni. A gyerekek imádták, egyre többen igazoltak az egyesületbe, ennek ellenére távozásra kényszerült. „Három olyan ifjú volt, aki mindvégig ragaszkodott hozzám, nem akartam magukra hagyni őket. A helyi lelkésszel közösen kerestünk termet, rátaláltunk a Bocskai István Református Oktatási Központra Halásztelken, ahol 2015 szeptembere óta működik a klub − napjainkban már Halásztelki BSE néven.” Pedig más lehetősége is adódott: Szigetszentmiklóson májusban ért véget a munkaviszonya, nyárra Kínába utazott, ahol a fényűző körülmények mellett rengeteg pénzt is ajánlottak neki. „Megígértem néhány gyereknek, hogy hazajövök, tartottam a szavam. A személyük óriási segítség volt. Három tanítvánnyal kezdtem, az iskolától és a szövetségtől ötszáz-ötszázezer forintot kaptam a rajthoz. Megrendeltem harminc darab gyakorlótőrt, és az ehhez szükséges kesztyűket. Szereztünk vívógépet, összeraktuk a pástot, és elkezdtem négy osztály testnevelésóráján oktatni – ennek az lett az eredménye, hogy tizenöten leigazoltak. Jelenleg ötvenöten vagyunk, a legutóbbi kiírásban – csak az utánpótlást figyelembe véve – a harmadik legeredményesebb tőrszakosztály lett a miénk: hat országos bajnoki érmet nyertünk, a leány gyermekcsapatunk mindenkit maga mögé utasított.”

Gombola kifejtette, szerinte hogyan kell megtanítani a tőrvívás alapjait a fiataloknak: „Az olaszok például nem az alapokkal kezdenek, hanem menet közben oktatják azokat. Úgy vélem, fontos elsajátítani egyből a tökéletes kéztartást, a helyes vívóállást, a lépések pontos befejezését és az ideális távolság megtartását – mindezt játékosan. Nem vívás közben javítom ki őket, az edzések után beszélünk meg mindent. Az elmúlt két évben reggel fél héttől este fél nyolcig minden hétköznap dolgoztam – már nem bírtam, immár egy hónapja Szilassy Bence is tart tréningeket, sokat segít. A halásztelki vívók öt éve dolgoznak a nagyon kicsi, hatszor tizenöt méteres teremben. Úgy fest, hamarosan új otthonra lelnek: „Jó irányba haladunk, de néhány éven belül nemzetközi szinten is eredményesek szeretnénk lenni. A csapatban rengeteg a tehetséges sportoló, sokan vagyunk, hiányérzetünk csupán amiatt lehet, mert több helyre van szükségünk. Sínen van az ügy, az iskolával közösen beadtuk a pályázatot, a hely biztosítva van tehát. Ha minden a tervek szerint alakul, akár már nyárra elkészülhet az új bázis.”

Persze az élet gyakran áll elő olyan helyzettel, amellyel senki nem számol: „Említettem, hogy 2015-ben megígértem néhány gyereknek, hogy hazajövök Kínából. Köztük volt a most tizenöt éves Nádasdy Anna is, aki a legutóbbi kadét országos bajnokságon bronzérmet nyert. Akkor még nem sejthette, a combcsontjában rák alakult ki. Nem áttétes, de nagyon nehéz időszakon megy keresztül, kemoterápiára jár. Van mit tanulnunk tőle: elképesztően éretten és bölcsen kezeli a helyzetet. A vívócsalád összefogott miatta, a világ több pontjáról keresik, ajándékokat, üzeneteket küldenek neki. Szorítunk érte, remélem mihamarabb visszatér, és együtt küzdhetünk tovább az álmainkért.” További korosztályos hírek VÍVÁSBAN a sportági aloldalunkon.