Aki rossz, azt kifütyülik, de a jókat megtapsolják – milyen az utánpótlássport bírói szemmel?

A sportvilágban legfeljebb egy-egy ítélet kapcsán vetődik fel: vajon mit gondol a bíró? Most az utánpótlássportról kérdeztünk kézilabda- és jégkorong-játékvezetőt, valamint vívózsűrit.

Általában a főszereplőket, a versenyzőket vagy a felkészítőiket, az edzőket kérdezzük az utánpótlássportról. Gyakran szólaltatunk meg klubvezetőket, szövetségi elnököket és arra is volt példa, hogy sportszülők mondták el a véleményüket. A játékvezetők viszont szinte soha nem kerülnek ilyen módon előtérbe, pedig nagyon sokat látnak és tapasztalnak a gyerekmeccseken, a korosztályos versenyeken, és a folyamatok részeseiként, mégis elfogulatlanul, kvázi kívülállóként tudnak beszélni az utánpótlássportban uralkodó jelenségekről, problémákról.

Három sportág bíróit kerestük meg: jégkorong, kézilabda és vívás. Elsőként Kókai Márk, a Magyar Jégkorong Szövetség játékvezető-koordinátora beszélt a tapasztalatairól.

Természetesen az ütközéseknél sokkal óvatosabbnak kell lenni, mint a felnőttek között, kevesebb durvaságot is engedünk, egyebek mellett azért, mert nagy fizikai különbségek lehetnek a gyerekek között. A cél az – akárcsak a felnőttmeccseken –, hogy senkinek ne essen baja.”

Sokaknak ugorhatnak be most olyan felvételek, amelyeken a hokisok verekednek a jégen.

„A bunyó az NHL-ben a showbizniszhez tartozik, de persze itthon is előfordul. Nem jó, ha a gyerekek ezt tanulják el a világ legjobbjaitól, noha mi is verekedtünk annak idején edzésen, mert ki akartuk próbálni, milyen. Mindenesetre nem szabad ebben a formában levezetni a feszültséget, mert veszélyes. Bíróként – és amúgy edzőként is – az a feladatunk, hogy ezeket megakadályozzuk.”

A Vasas–Crvena Zvezda U14-es mérkőzésen nem sikerült megelőzni a brutális tömegverekedést.

„Nagyon szomorú eset, nem ismerem belülről a történetet, de azt elmondhatom, hogy a legjobb játékvezetőknél is előfordulhat hasonló. Itt valami olyan frusztráció tört ki a szerb srácokból, amire nehéz magyarázatot találni.”

(Az említett verekedés 1:48:00-tól látható.)

Ha már frusztráció: vajon mi okozza a gyerekekben az ilyen szintű feszültséget?

Türelmetlenek a játékvezetővel, ami hatással van a gyerekekre, akik ezáltal egyre idegesebbek lesznek. Az utánpótlássport lényege a fejlesztés, ennek megfelelően a bírók is a gyerekmeccseken tudják elkezdeni a pályafutásukat. Ez olyan szakma, amit nem lehet könyvekből vagy iskolapadban megtanulni, ezt csinálni kell! És persze előfordul, hogy hibázik a fiatal játékvezető, de ilyenkor ezen felül kell tudni emelkedni a szülőnek, az edzőnek és a játékosnak is. Hozzáteszem, abban a részében pedig nekünk van felelősségünk, hogy minél magasabb színvonalú bíróképzés legyen. Kommunikáció, jó ítélet, jó helyezkedés, kiállás – játékvezetőként ezek a legfontosabbak.”

Kókai úgy véli, a közbeszéd eldurvulása mindenkire hatással van.

„Mindenkit frusztrál, ami zajlik a világban, könnyebben csúsznak ki olyan mondatok a lelátón a bíró felé, amit nem szabad személyes sértésnek venni, különben belebetegszik az ember.

Én például kipróbáltam magam bíróként a megyei fociban is, ahol azért kis túlzással az emberélet is veszélybe kerülhet. Az is érdekes, hogy a hokis gyerekek időnként mondanak kemény dolgokat a játékvezetőknek – ennek kezelésében több iskola van: akad, aki rögtön büntet, én inkább igyekeztem megbeszélni az adott gyerekkel.”

Olykor az edzők is nyomasztják a játékvezetőket.

„Előfordul, hogy a rutinosabb edzők folyamatosan kritizálják a bírót, minden döntését megkérdőjelezik, stresszben tartják, de arra azért idővel mindenki rájön: ez hosszú távon nem kifizetődő.”

A szövetség tesz azért, hogy játékosok minden szabállyal tisztában legyenek.

„Korábban is volt már, most pedig újraindul a szabályismereti képzés. Minden U18-as játékosnak el kell végeznie ezt, amit nagyon hasznosnak tartok. Egyrészt a jogtalan reklamációkat csökkentheti, másrészt, aki pontosan tudja a legrészletesebb szabályokat is, az kihasználhatja az azok adta lehetőségeket.”

Rubint Alexandra kézilabda-játékvezetőtől is azt kértük, meséljen az utánpótlássporttal kapcsolatos tapasztalatairól.

„Az egészen kicsik között gyakran előfordul, hogy még nem tudnak minden szabályt pontosan, de ez nem probléma. Egyrészt azért vagyunk ott mi, játékvezetők, hogy vezessük a meccset, másrészt

miközben arra is figyelniük kell, merre támadnak, hányat léphetnek a labdával vagy mi számít a pálya területének. Szeretek gyerekbajnokságban vezetni, mert jó érzés, hogy figyelnek arra, amit az ember mond. Ha a karjelzéseket nem is ismerik mindig, azt csinálják, amit kérek tőlük, ennek köszönhetően gördülékenyek a meccsek.”

Az edzők tudnak kritikusak lenni.

„Vannak olyanok, akik sokat reklamálnak, nyomasztják a játékvezetőket, de azt tapasztalom, hogy ez egyre ritkább. Szerintem a döntő többség felméri, hogy nem ellenségek vagyunk, mindenki a jó meccsben érdekelt, így nem vezet sehova egymás frusztrálása.”

A szülőknek is meg kell tanulni megfelelően viselkedni a lelátón.

Az esetek többségében nincs is ezzel probléma, a szülők buzdítják a saját gyereküket, valamint a csapatot. Ám sajnos előfordul, hogy a szülők a másik csapat játékosát kezdik szidalmazni egy ütközés után, ami kifejezetten rossz hatással van a gyerekekre. Korábban volt, hogy engem is megtaláltak a szülők egy-egy ítélet kapcsán, de ez ma már kevésbé jellemző. Amiatt, mert nő vagyok még sosem ért atrocitás a lelátóról, ami mindenképpen helyes és örömteli.”

Természetesen az is benne van a játékban, hogy a gyerekek vesztik el a fejüket.

„A kicsikre egy határozott rászólás szokott hatni, és egyből megszeppennek, visszafogják magukat. A tinédzserekkel valamelyest nehezebb, előfordul, hogy olyan hangnemet ütnek meg, ami már egyáltalán nem fér bele, és ha nem érünk el eredményt szóban, akkor két perces büntetéssel kell megfékezni a túlzott reklamálást.”

Rubint szerint az empátia a kézilabdapályán is fontos.

„Tökéletes játékvezetés nincsen, ahogy hibátlan játék sem létezik. Amikor rosszul ítélek meg egy szituációt, szoktam szólni az edzőknek, játékosoknak, hogy

Ez általában elég szokott lenni, többnyire megértik, viszont ha ez nem működik, az az egész meccsre rányomhatja a bélyegét, mert az azt jelenti, hogy nem igazán fogadják el a játékvezetőt.”

A vívóversenyek világáról Kósa Miklóst kérdeztük, akit tavaly világ legjobb kardbírójának választottak, továbbá a Vasas kardedzője.

„Nagyjából huszonöt éve bíráskodom, és csak az elmúlt évtizedben kezdtek el tömegével kijárni a szülők a versenyekre. Edzői körökben abban a mai napig konszenzus van, hogy nem engedik a szülőket beleszólni a vívásba, így a versenyen is ezt várják el tőlük.”

A show a vívás része volt.

a versenyző minden lehetséges módon előadta, hogy ő talált, célja a bíró, sőt gyakran az ellenfél meggyőzése volt.”

„Ma már ott ülhet az edző a versenyző mögött az egyenes kieséses szakaszban, de a csoportkörben még nem. Az edzői reklamálást szigorúan büntetik a bírók: az első figyelmeztetés sárga lap, a következő kifakadáskor pedig előkerül a fekete lap, ami a versenyről való kizárással jár. Ugyanez vonatkozik amúgy a szülőkre, úgyhogy

A versenyzők azért alapvetően tisztelettudóak a bírókkal.

„Persze vannak kivételek, de azt szerintem mindenki belátja: a versenybírók azért vannak, hogy jó legyen az az adott viadal a gyerekeknek, tehát mindegyik szereplő közös érdeke a megfelelő hangnem.”

Egy-egy ítélet heves reakciót válthat ki a közönségből

„Azt gondolom, hogy a véleménynyilvánításnak lehet azért helye a vívócsarnokban, így volt ez a párizsi olimpián is például. Aki gyakran hoz rossz döntés, azt előfordul, hogy kifütyülik, de ilyenkor nemcsak a külső szereplőkben kell keresni a hibát, hanem a bíró is elgondolkozhat, vajon mindent jól csinált-e. Meglepő lehet, de pozitív visszajelzés is létezik:

(Kiemelt képünk forrása: MJSZ)