A 17 éves Horváth Petra öt éve igazolt Lyonba, és jövőre már a felnőttek között számítanak rá

Tizenkét évesen hív az Olympique Lyon? A legtöbben azt mondanák, még korai, ám a jelenleg 17 esztendős Horváth Petra és családja belevágott a francia kalandba, és mára a női futball egyik legsikeresebb klubjának – nyolcszoros BL-győztes – U19-es csapatát erősíti, sőt a második számú felnőttegyüttesben is bemutatkozott. Az ígéretes középpályást a kulturális különbségekről, a beilleszkedésről, a válogatottságról és persze az álmairól kérdeztük.

– Hallottuk, hogy tavasszal sajnálatos sérülést szenvedtél, amiből még lábadozol. Mi történt?

– Március 30-án a Olympique Lyon második csapatában játszottam, és egy párharc közbeni rossz mozdulatnál elszakadt a keresztszalagom. A szerencse az, hogy nem vált le porc és csak egy szalag szakadt – rosszabb is lehetett volna.

– Mit mondanak az orvosok, hogyan halad a felépülésed?

– Jelenleg öten vagyunk a csapatban ugyanezzel a sérüléssel. A legjobb orvos műtött Lyonban, és azóta is jó kezekben vagyok. Napi három-négy órát erősítünk, biciklizünk, dolgozunk azon, hogy minél előbb visszatérhessünk a pályára. Az itteni nyári szünetben megyek haza Magyarországra, és abban az időszakban a válogatott szakembere fogja segíteni a rehabilitációmat.

– És mikor játszhatsz újra?

– Július végén, augusztus elején kezdhetek futni, január-február magasságában visszatérhetek a többiekhez az edzésre, és a tervek szerint márciusban már meccsen is szerepelhetek.

– Térjünk vissza a kezdetekhez! Közhelyes a kérdés: miért a foci?

– Kicsiként nagyon sokat játszottunk otthon a bátyámmal. Szerettem, ezért a szüleimmel úgy gondoltuk, érdemes lenne kipróbálni egyesületi körülmények között is. A BVSC-re esett a választás, a fiúcsapatba kerültem, amelyben öt évet töltöttem el. Aztán egy esztendőre az MTK-hoz igazoltam, ahol ugyancsak fiúkkal játszottam.

– Mennyire kellett rád vigyázniuk? Nem tartottál az ütközésektől?

Nem gondoltam arra, hogy más lenne lányokkal vagy fiúkkal, nem féltem a kontakttól sem. Természetes volt ez a helyzet nekem.

– Tizenkét évesen aztán hatalmas lehetőséget kaptál: meghívott a Lyon.

– A Lyon Magyarországon született, német válogatott futballistája, Marozsán Dzsenifer és az édesapja segített abban, hogy kimehessek próbajátékra. Az jól sikerült, ezért visszahívtak meccsekre – a Juventus és az AC Milan ellen játszottam –, illetve elvittek néhány tornára. Ezt követően jelezték, hogy szeretnének leigazolni.

Hát, bejött! A bátyám azóta már itt, Franciaországban jár egyetemre, én pedig jól érzem magam a klub akadémiáján.

– Ennyire fiatalon nem lehetett egyszerű teljesen új környezetben helytállni. Mi okozta a legnagyobb nehézséget?

– Adminisztratív problémák voltak eleinte, mert a FIFA engedélyre sokat kellett várni – arra azért volt szükség, mert ebben a korban még alapvetően nem lehet külföldre igazolni. Kezdetben ezért csak edzésre járhattam, aztán amikor megkaptam a nemzetközi szövetség jóváhagyását már meccsezhettem is. Nyelvi nehézségek annyira nem voltak, mert angolul már beszéltem, így az edzővel azonnal tudtam kommunikálni. Francia iskolába kerültem, ennek megfelelően gyorsan megtanultam a nyelvet. Időbe telt még elsajátítani a megfelelő helyezkedést, és arra is nagy hangsúlyt tesznek, hogy értsük a játékot.

– Mennyire jellemző, hogy külföldi tizenkét éveseket igazol a Lyon?

– Szinte soha nem csinál ilyet a klub. Gyerekkorban a Lyon környéki csapatokból szoktak szerződtetni játékosokat, a kicsit nagyobbak között pedig már az egész országból.

– Franciaországban is fiúk között kezdtél játszani?

– Nem, először az U14-es lánycsapatba kerültem, azonban fél év múlva már az U13-as fiúegyüttesben találtam magam. Egy évvel később felvittek az U14-es fiúkhoz is, majd az U19-es lányoknál játszottam két évadon keresztül – tavaly megnyertük az országos bajnokságot, az idén pedig harmadikok lettünk. Jövőre pedig, ha minden jól megy, a felnőtt harmadosztályban szereplő második csapatban folytatom.

– Magyarországon sokszor hallani, hogy a második csapatban focizó tehetségeket figyelik az élvonalbeli alakulatok vezetőedzői, és a legjobbakat felviszik magukhoz. Nálatok is így megy?

– Nem igazán. Nagyon ritka, hogy valaki bekerül az akadémiáról az első csapatba, rendkívül nehéz bejutni, hiszen a világ egyik legerősebb klubjáról beszélünk. Egy-egy játékos időnként be tud jutni, de tényleg nem sokszor fordul elő. A kettes csapatból senkit nem adnak kölcsön, el szoktak igazolni másik klubokba a játékosok.

– A magyar korosztályos válogatottban már többször is szerepeltél. Mennyire figyelnek oda rád a válogatott edzői?

– Az U17-es válogatottban már bemutatkozhattam, és most mentem volna az U19-esekhez, csak ugye lesérültem… Korábban Rácz Zsófia volt a szövetségi edző, jelenleg pedig Gajdóczi Tibor – mindkettőjükkel jó kapcsolatom van, időről időre beszélünk a hogylétemről. Nagyon szeretnék visszamenni az U19-es válogatottba, már csak azért is, mert készülünk a 2027-es Magyarországon rendezendő korosztályos Európa-bajnokságra.

Szarvas Alexandra szövetségi kapitánnyal többször beszéltem, Telkiben látott játszani, bízom abban, hogy elégedett a teljesítményemmel.

– Ha már elégedettség, milyen visszajelzéseket kapsz Lyonban?

– Sajnos szinte alig kapunk visszajelzést, ami picit megnehezíti a dolgot. Én szoktam kérdezni az edzőktől időnként, hogy mit csináltam jól, mit csinálhatnék legközelebb jobban. Nagyon odafigyelnek arra, hogy ne szálljunk el magunktól, azt szokták mondani, még sehol sem vagyunk, ezért minden nap maximális erőbedobással készüljünk.

– Hosszú távon mi az, amit reálisan elérhetsz szerinted?

– Először is szeretnék visszajutni a pályára, aztán az U19-es Európa-bajnokságon jól szerepelni, és bekerülni a felnőttválogatottba. Klubszinten szeretnék profi csapathoz szerződni, ott jól helytállni aztán az álom persze az, hogy néhány év után visszatérjek a Lyon felnőttegyütteséhez, és megmutassam, mit tudok. Amúgy egy nagy vágyam már teljesült:

– Minden utánpótláskorú sportolónál érzékeny pont: hogyan tudod összeegyeztetni a futballt és a tanulást?

– Az akadémiának van középiskolája, oda járok most. Az osztályokban focisták és civilek vegyesen vannak, tehát nem kizárólag a csapattársaimmal vagyok összezárva. A tanulás jól megy, jövőre érettségizem francia irodalomból, egy évre rá pedig minden más tantárgyból. Utána szeretnék továbbtanulni egyetemen: elsősorban edző szeretnék lenni, amihez kell a biológia. És ha egyszer edző leszek, biztos, hogy több visszajelzés fogok adni a játékosoknak, mint amennyit én kapok.

(Kiemelt képünk fotósa: Nicolas Vaucouleur/flickr)