Elhunyt Kemény Ferenc, az uszodák „Fecsója”

Elhunyt Kemény Ferenc, az uszodák legendás „Fecsója”, a magyar vízilabdázás történetének legeredményesebb utánpótlás-kapitánya, akinek irányításával 1989 és 1997 között tizenkét korosztályos világversenyen végeztek dobogón válogatottcsapataink. A hírt fia, a felnőtt nemzeti együttest három olimpiai bajnoki aranyhoz segítő Kemény Dénes jelentette be közösségi oldalán: „Fecsó ma lenne 94 éves, de bő egy hónapja elköszönt tőlünk. Kérte, hogy ezt az időszakot békében, magunkban éljük meg, ez így is történt és reméljük, a továbbiakban is így lesz. Köszönjük a mintát, köszönünk mindent!” Szerkesztőségünk Bruckner Gábornak a 2018-ban kiadott Mesterművek című kötetben megjelent írásával búcsúzik tőle.

Hosszú évekkel ezelőtti a dobogókői történet, valamikor a sydneyi olimpia utáni időkből és valahonnan Kemény Ferenc ottani háza környékéről. Ő maga meséli, hogy korábban, amikor Dénes fiát meglátták a helybeliek az utcán, azt súgták oda egymásnak, „nézd csak, a kis Fecsó!”. De amióta a gyerek olimpiát nyert Kásással, Benedekkel, Molnárral meg a többiekkel, és a fater megy ki a flaszterra, már azt hallja, „figyelj, ott az öreg Kemény Dénes!”…

Múlik az idő, Dénes azóta két további olimpián vezette az emelvény tetejére a pólóválogatottat, s már a sportági szövetség elnöki posztján is túlvan, Fecsó pedig… Tényleg el sem hiszi az ember, ha vele diskurál: nyolcvanhat múlt.

De az életimádat a régi, a medenceparti történetek mit sem veszítettek fényükből. Lokomotív, Spartacus, FTC, utánpótlás-válogatott: csak néhány állomás a színes pályából, melynek ékköve a ’75-76-os nagy generáció,

sorozatban 66 meccsén maradt veretlen úgy, hogy egyetlen becsúszott döntetlen mellett 65-ször győzött.

„Sablon alapján nem megy, az edző számára nyitott könyv kell, hogy legyen a gyerek. És ha igazán megismeri a kölyköt, akkor már adódik a járandó út. A tehetségeket ki kell emelni, velük rendszeresen külön kell foglalkozni, az iparosok pedig elsősorban az egészségük megőrzése, személyiségjegyeik fejlesztése miatt sportoljanak.”

Azt mondja, mindig is imádta a sztárjelölteket, akik aztán alaposan megkínlódtak a kezei között. Nekik muszáj volt korábban jönniük az edzésre, és tovább maradniuk, mint a többieknek.

„Csak akkor lőjetek, ha nálatok van a labda!” – szólt az örökérvényűvé nemesült Fecsó-féle ukáz, és a fanyar humor végigkísérte a vele dolgozók medenceparti mindennapjait. De az iróniából – na meg az öniróniából – máig nem fogyott ki a trénerlegenda, aki arra a kérdésre, hogy mit szeretett a legjobban az edzői pályán, azt feleli: „Hogy addig sem kellett otthon lennem.”

Szlogenből persze akad másféle is a magyar pólóban. Például az, amely úgy hangzik egy-egy világverseny előtt, hogy csak az első hely számít, minden egyéb csalódás. De a fiataloknak nem jelent-e fölösleges terhet ez a maximalista elvárás?

„Büszkeséget jelent, nem terhet! – vágja rá. – A harmincas évek eleje,

Rangot ad mindenkor, amit nem koloncként kell viselni, hanem örömmel. És döngetni a mellet, ha azt hallja a játékos, hogy tőle bizony aranyat remélnek.”

Életerős szív, különleges tüdőkapacitás – egyebek mellett ezt kapják a fiatalok ajándékba a vízilabdától. De Kemény tovább megy. Azt állítja, már annak idején, a TF-en tartott előadásaiban javasolta a többi sportágban dolgozó edzőkollégáinak: a pályájuk kezdetén járó fiatalokat naponta úszassák, amennyit csak tudják, de rá sem hederítettek. „Pedig a korai specializáció rendkívül káros, és a későbbiekben kontraproduktívvá is válik, hiszen a gyerekek nem kapják meg a szükséges fizikai alapokat” – magyarázza. A kérdésre pedig, hogy ha annak idején nem póló-, hanem labdarúgóedző lesz belőle, ő vajon vitte volna úszóedzésre a gyerekeket, „fecsós” választ ad: „Nem, mert futballedzőként sosem jöttem volna rá ilyesmire…”

Filozófiája egyik pillére, hogy a fiatal sportolók képességeinek megítélésekor mindenekelőtt a gondolkodássebességre kell összpontosítani. „Vagyis arra, amihez az edzőnek az égvilágon semmi köze. Annyit tehet, hogy jó szemmel észreveszi, és abból kiindulva fejleszti tovább a kölyköt. Nagy Viktorban például nem lehetett nem meglátni, hogy a kapuban milyen kifinomult, bölcs előrelátással, ugyanakkor mennyire vagányul mozog.”

Kásást magam hozom szóba neki, mert tudom, mind közül ő volt a kedvence.

„Tomi számomra a rejtőzködő tehetség. Először úgy válogattam be, hogy a klubjában alig játszatták. Magával ragadott a könnyedsége. Táncolt a víz tetején…”

A játékosaival a medencében a végtelenségig következetes, a parton végtelenül laza mester a szülőkkel mindig két, vagy inkább huszonkét lépés távolságot tartott. Apuka, anyuka nála nem járt edzésen. „Ami az anyukákat illeti, ezt kicsit bántam, de a viccet félretéve: nem is volt kérdés, hogy a hozzátartozóknak van-e keresnivalójuk a tréningeken. Tudniillik nincs.”

Miután elmeséli, hogy a három unoka közül kettő is közel engedte magához a vízilabdát – a legidősebb, Kristóf a BVSC utánpótlásedzője, a legkisebb Márk is játszott, s csak a középső, Viktor „lóg ki a sorból” –, szokványos választ várunk arra a kérdésre, hogy ha ma volna, harmincéves, megint a pólóedzőséget választaná-e.

„Ugyan már! Sokkal inkább lennék milliárdos Amerikában...”

(Kiemelt képünkön: Kemény Ferenc Fotó: Mura László)