Mi lehet a fejlődés útja szabadfogásban?

Mi kellene ahhoz, hogy az évtizedek óta kiemelkedően eredményes kötöttfogás mellett a szabadfogás (férfi és női szakág egyaránt) is felzárkózzon eredményességben és utánpótlásbázisban?

Ahogyan a múlt heti tiranai felnőtt Európa-bajnokságon is láthattuk, a három fogásnem közül továbbra is a kötöttfogás a hazai birkózósport első számú bástyája. A hat magyar éremből négyet nyertek a kötöttfogásúak: Szőke Alex és Vitek Dárius ezüstöt, míg Lévai Zoltán és Fritsch Róbert bronzot szerzett. A másik két dobogós helyezést szabadfogásban a válogatott két honosított, orosz származású versenyzője, a második Vlagyiszlav Bajcajev, illetve a harmadikként záró Muszukajev Iszmail érte el.

Itthon hosszú ideje, már több mint egy évszada alapvetően kötöttfogás-centrikus a birkózás – legalábbis a hagyományok és a felnőttszinten elért világsikerek alapján ez mindenképpen kijelenthető. Elég ha, csak arra gondolunk, hogy a sportág történetének húsz magyar olimpiai bajnoki címe közül csak három fűződik a szabadfogásúakhoz, és a legutóbbi ilyen arany még 1948-ban, Londonban született Bóbis Gyula révén, a másik két szabadfogású ötkarikás elsőséget pedig 1936-ban Zombori Ödön és Kárpáti Károly jegyezte. A legutóbbi olimpiai éremnek szabadfogásban 2012-ben, Londonban örülhettünk, amikor Hatos Gábornak akasztottak bronzot a nyakába.

(Kiváltképp olyan, amelyet magyarországi születésű, itthon nevelkedett versenyző szállított volna.)

Mindeközben a női birkózásban – amely szabályrendszerében szintén szabadfogású, és 2004 óta szerepel az ötkarikás programban – még várat magára az első magyar dobogós az olimpiák történetében, ugyanakkor világ- és Európa-bajnoka (Sastin Marianna 2013-ban vb-t, Barka Emese 2019-ben Eb-t nyert, 2015-ben Európa-játékokat pedig mindketten) már akadt a szakágnak, és

viszont felnőttszinten jelenleg még nem jött el az áttörés az ígéretes fiataloktól. (A szakemberek szerint 2028-ra vagy legkésőbb 2032-re érhet be igazán a női utánpótlásban zajló minőségi nevelőmunka.)

Mindezek fényében arra voltunk kíváncsiak:

És mégis mi kellene ahhoz, hogy a szabadfogású fiúk és lányok is képesek legyenek hasonló magasságokba jutni, mint a kötöttfogású fiúk? A helyzetértékelésre Gulyás István mesteredzőt, a szabadfogású válogatott korábbi szövetségi kapitányát kértük fel.

 – kezdte Gulyás István, aki jelenleg a Kozma István Magyar Birkózó Akadémia szabadfogású szakágvezetője, illetve az U15-ös válogatott szövetségi edzője. – Ezáltal, mivel jelentősen kevesebb is a versenyző a mi szakágunkban, a szűkebb merítésből aztán sokkal nagyobb kihívást jelent eredményes versenyzőt kinevelni.

Egyébként Magyarországon régen az volt a szokás, hogy a fiúk sokáig párhuzamosan űzik a kötött- és a szabadfogást, viszonylag későn – tizenhat-tizenhét évesen – specializálódnak a fiatalok, és teszik le a voksukat egyik vagy másik mellett. 

Ennek nyilván a fő oka, hogy évtizedek óta ebben a fogásnemben sikeresebbek a magyar birkózók, így mindenki igyekszik efelé orientálódni, és a többség inkább a kötöttfogásban látja a jövőjét. Közben azt látjuk, hogy

ami azért jelent komoly problémát, mert a legjobbaknak egy idő után itthon már nincs kivel edzeniük, nincs ki mellett felnőniük és fejlődniük. Kötöttfogásban ehhez képest továbbra is Európa és a világ élvonalába tartozunk, jelenleg is megvan az a húsz-harmincfős válogatottkeret, amelybe ha bekerül a tizennyolc-húsz éves fiatal, akkor neki ott idősebb klasszisokkal, felnőtt-világ- és Európa-bajnoki érmesekkel kell felvenni a versenyt. Ez pedig olyan húzóerőt, fejlődési lehetőséget és motivációt jelent a feljövő fiataloknak, ami egyrészről benntartja őket a sportágban, illetve ha elég ügyesek és kitartóak, akkor előbb-utóbb képesek is lesznek legyőzni a rutinosabb riválisokat, egyúttal eljutni arra a szintre, hogy nemzetközi viszonylatban is élmezőnybe tartozzanak." 

Kiemelte, hogy a szabadfogásban és a női szakágban más utat kell választani az eredményesség érdekében.

Évente legalább nyolc-tíz vagy még több ilyen túrára lenne szükség, hiszen ezen alkalmak során tudják a fiatalok megkapni azokat az impulzusokat, amelyeket konkurencia híján hazai szinten nem tudnak magukra szedni. Itthon hiába szerzik meg a szükséges fizikai képességeket – bár ezen a téren is lehetnénk jobbak –, a minőségi partnerek elleni sok-sok küzdelmet csak így lehetne biztosítani.

Természetesen, ennek kapcsán rendre felvetődik az a kritika: »akkor lesz több pénz a nemzetközi edzőtáborokra, ha lesz eredmény«. Azonban külföldi táborok nélkül pedig nem elvárható az eredmény, az egyik nem tudja megelőzni a másikat. Az általam kívánatosnak tartott évi nyolc-tíz nemzetközi tábor helyett most nagyjából csak három-négy ilyenre van lehetőségünk, ami nem elegendő a fejlődéshez, így nem lehet eljuttatni a fiatalokat egy bizonyos szint fölé nemzetközi porondon. Emiatt is sajnos az elmúlt évtizedben jó néhány olyan ígéretünk kallódott a férfi és a női szabadfogásban is, aki az utánpótlásban még rendkívül eredményes volt, viszont a felnőttkorhoz érve teljesen lemorzsolódott a hazai mezőny körülöttük, emiatt aztán a következő lépcsőfok hiányzott a karrierjükben, megrekedett a fejlődésük, idővel már nem is jöttek az eredmények, elment a kedvük az egésztől, és abba is hagyták a birkózást.

A hazai munka jóformán csak a szinten tartásra elegendő, a fejlődéshez kevés. Ha szeretnénk utolérni a világelitet, akkor oda kell menni hozzájuk. Ezt muszáj lenne komolyabban venni, és rövid, közép- és hosszú távú tervet kellene felállítani a kiemelt tehetségek megfelelő felépítését, menedzselését illetően."

(Kiemelt kép forrása: MBSZ)