Szélesebb tömegek, felülvizsgálandó akadémiák – interjú Kálnoki-Kiss Attila sportért felelős államtitkárral

A világ- és Európa-bajnok öttusázó, a Nemzeti Sport hajdani főszerkesztője, a 24.hu korábbi rovatvezetője, majd főmunkatársa, az egykoron az UTE ügyvezető elnökhelyetteseként és az öttusaszövetség főtitkáraként is dolgozó Kálnoki-Kiss Attila, a Tisza-kormány sportért felelős államtitkára nyilatkozott az Utanpotlassport.hu-nak. Ezúttal nem napjaink húzótémáiról, a Fradiváros körüli cirkuszról, a nemzeti kajak-kenu akadémiáról meg a politikai befolyásokról, hanem az új sportirányítás utánpótlás-neveléssel kapcsolatos elképzeléseiről.

A lánya asztaliteniszezett és vívott, de sosem lett belőle élsportoló, a két fia a futballt választotta, az idősebb több mint kétszáz NB I-es meccsig vitte, a fiatalabb a másodosztályú Soroksár játékosa. A négy unoka mit sportol?

Versenyszerűen semmit, de persze mindegyikük rendszeresen mozog. Majd ők eldöntik, szeretnének-e a későbbiekben valamelyik sportággal komolyabban is foglalkozni. A versenysportot nem szabad és nem is lehet erőltetni, mert abból semmi jó nem sül ki.

Mondja a korábbi klasszis öttusázó…

Én imádtam, amit csináltam, hamar beleszerettem abba a közegbe, amelyben aztán az életem jelentős szakaszát le is éltem. Nekem csillogott a szemem az edzéseken meg a versenyeken, de nem mindenki van ezzel így.

Pedig abban az időben még létezett a „makarenkói pofon” intézménye. Kapott belőle?

Nálunk nem a pofon volt a divatban, hanem az úgynevezett – államtitkárként mondhatok ilyet? – segges. Volt egy edzőm, aki az uszodában minden pénteken beszedte az ellenőrzőnket, és ha valami nem stimmelt, kezdhettünk remegni, mert az egyesért négy, az intőért három suhintós fenékre verés járt. Szerencsére ma már ilyesmi megengedhetetlen, ha az edző csak kezet emel egy gyerekre, az már büntetendő. Persze akadnak, akik még mindig képtelenek elengedni a magukkal hozott fegyelmezési eszközöket, néhány ilyen eset napvilágra is került nemrégiben, gondoljunk csak a korcsolyázókra vagy a ritmikus gimnasztikázókra.

Csak ennyi a különbség a múltbéli és a mostani utánpótlás-nevelés között?

Szakmailag is ég és föld a differencia. Az eredményesség kipréselése ma már egészen más módszereket követel az edzőktől, mint régen. A szemlélet alapvetően megváltozott,

Most lasszóval kell fogni a gyerekeket, és ha sikerült is a sport mellé állítani, akkor sem egyszerű benntartani őket a rendszerben. Az a tapasztalatom, hogy a szülők zöme megelégszik azzal, ha a gyermeke hetente kétszer-háromszor mozog, kellemesen elfárad, jól érzi magát abban a közösségében, ahol örömét leli a sportolásban, De a hétvégén már ne kelljen feltétlenül versenyre hurcolni.

Tavaly – amikor még újságíró volt – könyvet írt Szoboszlai Dominikról, a család, elsősorban az édesapa szerepéről abban, hogy miként lett világklasszis futballista egy székesfehérvári kiskölyökből. A szerző számára mi ennek a sztorinak a legnagyobb tanulsága?

Az, hogy mifelénk az értő és támogató szülői háttér mennyire meghatározó a sportoló fiatal előmenetelében. Nálunk – és ez nem csak a labdarúgásra igaz – az átlagosnál jóval nagyobb azoknak az élsportolóknak a száma, akiknek a szülei is korábbi válogatottak, első osztályú játékosok, versenyzők voltak, a hajdani tatabányai NB I-es focista, Szoboszlai Zsolt pedig ékes példa erre. Ha a gyerek részéről megvan a fogadókészség, miközben a szülő eltökélt, áldozatos, szakmailag is képzett, mi több, még bizonyos kapcsolati tőke is a rendelkezésére áll, akkor a dolog működhet. A jelek szerint ezek hiányában a rendszer nem képes nagy számban felszínre hozni és gondozni a tehetségeket, vagy ha igen, akkor sem tudja eljuttatni őket a kívánatos szintig. Az, hogy egy kis fehérvári nevelőklubból nőtt ki Szoboszlai Dominik és vele együtt a szintén válogatott Bolla Bendegúz, hogy az NB I tele van a magánerőből fölhúzott Főnix-Gold korábbi játékosaival, az egyben bizonyítványt állít ki a rengeteg támogatásból működő hazai utánpótlás-nevelésről. Két dolog bizonyosan hiányzik: a munka mennyisége és minősége.

Az okokat kutatni kell, de a sportirányítás természetesen nem szól és nem is szólhat bele a szakmai kérdésekbe. Annyi a dolga, hogy az utánpótlás-nevelés megfelelő kereteit létrehozza, a feltételeket garantálja. A többi a sportágakon belül dől el. De valami azért ide kívánkozik: azt szokták mondani, hogy minden sportág minősége olyan, amilyen az edzőinek az átlagos képzettségi színvonala. Márpedig a TF-en 1997-től húsz éven át nem indítottak levelező képzést, így az élsport mellett tanulni szándékozókat kizárták az oktatásból. Kilenc évvel ezelőtt a helyzet jó irányba változott, de mivel több generáció is kimaradt, mára még nem sikerült utolérni magunkat az utánpótlás-nevelés szakmai nívója terén.

Gyakran hallani, hogy a klubok, szakosztályok már az óvodákban versenyeznek a gyerekekért, mert a létszám alapvető szempont a finanszírozásban. Ezért aztán az egészen korai specializálódás elkerülhetetlen, noha erősen kétséges, hogy egy öt-hatéves gyerekkel már konkrét sportágat kellene választatni.

Egészen biztos, hogy nem kellene. Norvégiában például tizenkét éves korukig egyáltalán nincs versenyeztetés, és az úgynevezett multisportklubok másutt is sikeresen működnek. Teljesen nyilvánvaló, hogy az első három-négy évben kizárólag a sport megszerettetésére kellene fókuszálni, ugyanakkor a megörökölt sportfinanszírozási rendszer tradicionálisan az eredményességet és a létszámot, vagyis a fejkvótát veszi alapul. A tömegesítés nyilván nagyon fontos, de ha egy kiiskolásból már versenysportolót akarunk csinálni, az nagy hiba. Közben természetesen meg kell találnunk azokat a fiatalokat, akiknek ott van a már említett csillogás a szemükben, bennük van az egészséges versenyszellem, és különbek akarnak lenni a többieknél. Belőlük lehetnek és lesznek az élsportolók. Megvan a szándékunk a változtatásra, de az eszközöket még keressük hozzá. Olyan új programokat szeretnénk elindítani, esetleg már meglévőket fejleszteni, amelyekkel megpróbáljuk elterjeszteni az egész magyar sportban az új szemléletet. Vagyis azt, hogy az egyesületek miután bevonzották a gyerekeket, ismertessék meg velük a különböző sportágakat, és csak évek múltán tereljék őket a versenysport felé. Ne elijesszék őket, ne az eredményeket akarják kipréselni belőlük, hanem egyszerűen csak hagyják őket sportolni. Ezt akár egy két-három szakosztályos klubban is meg lehet valósítani. A Honvédnak egyébként már létezik egy ilyen jellegű, remek kezdeményezése Iskolám a Honvédban címmel.

Persze az eredménykényszer az utánpótláskor későbbi időszakaiban válik igazán meghatározóvá, és bántóan nagy százalékban vezet a korai kiégéshez. Van-e elképzelés arra, hogy ebben korban ne a sikerességet tekintsék irányadónak?

A hazai sportfinanszírozás jelenleg egy feje tetejére állított piramishoz hasonlítható, ahol az élsport kapja a legtöbbet. Egy egészséges társadalomban ez éppen fordítva van, a professzionális sportot alig támogatja az állam, miközben költ a szükséges infrastruktúrára, az iskolai és gyermeksportra, továbbá az aktivitást növelő programokra.

Számoljuk a 11–12 évesek országos bajnoki címeit, azt akarjuk látni, hogy már a tizenhat évesekből álló csapatunk is világ- meg Európa-bajnok. Győzni természetesen jó, a gyerek is mindig győzni akar, hiszen nem azért jár nap mint nap edzésre, hogy veszítsen, azonban ebből a szemléletből muszáj lesz valahogy kitörni. Tudom, ez nem megy egy-két év alatt, hiszen nagyon erős mindennek a kulturális beágyazottsága. Azoknak a szülőknek, akik semmi mást nem szeretnének, csak azt, hogy rendszeresen sportoljon a gyerekük, azt tudom mondani: az ilyen lehetőségek megteremtésén leszünk. A gyermekek esetében az aktív életmódra nevelésnek, a sport, a sportágak megszerettetésének kell a rendezőelvnek lennie, és nem annak, hogy a gyerek minden hétvégén egyéni csúcsot fusson, ússzon, vagy meccsenként három gólt lőjön.

Szóba került korábban, hogy a régi nevelési, fegyelmezési módszerek ma már elfogadhatatlanok, mégis megkerülhetetlen téma a gyermekvédelem. Léteznek-e tervek arra, hogy elszigetelt esetekről se kelljen beszélnünk a jövőben?

Hogy egyetlen problémás eset sem történik majd, arra nyilván senki nem vállalhat garanciát, arra viszont igen, hogy ha előkerülnek ügyek, azokat a leggyorsabban kivizsgálják, és megfelelő szankciók szülessenek. Megtörténtek az első párbeszédek egy sportágaktól, szövetségektől, szülőktől és mindenfajta érdekszférától független, szakértői testület létrehozására. A függetlenség rendkívül fontos, mert a tapasztalat sajnos az, hogy bizonyos szövetségekben továbbra is nagyobb az eltussolás iránti szándék, mintsem a teljes körű vizsgálat és az elhatárolódás. Az újonnan felálló testület viszont kötelezhetné a sportszervezeteket a megfelelő lépések megtételére, ahogyan az igaztalanul megvádolt edzők is nagyobb biztonságban érezhetnék magukat.

A hazai utánpótlás-nevelés egyik érzékeny, mondhatjuk, neuralgikus területe az államilag kiemelt akadémiák rendszere. Tudtommal zajlik ezek működésének, hatékonyságának átfogó vizsgálata. Hol tart a történet?

Jelenleg a látványcsapatsportokban, illetve a birkózásban és a kajak-kenuban működő intézményeknek a finanszírozása és a szakmai felügyelete is az államtitkárság alá tartozik. Az eredmények azt bizonyítják, hogy hiába a kiemelt állami támogatás, a látvány-csapatsport akadémiák nem tudták felmutatni azt a fajta beválást, amit a különleges státusz megkövetelne. Beváláson azt értjük, hogy az adott intézményben hány felnőtt élvonalbeli és elsősorban nemzetközi szintre képes sportolót tudnak felnevelni. Ez eddig fehéren-feketén kudarc a csapatsportágakban, talán a jégkorong az egyetlen kivétel, amely az utóbbi időben szép számú, magasabb szintre jutó játékost mutatott fel. Máshol nem lettek jobbak az eredmények, miközben néhány nemzetközi klasszisunk teljesen más, akadémiáktól független utat járt be a karrierjében, de erről korábban már beszéltünk. A jelenlegi akadémiai rendszer felülvizsgálata valóban zajlik, mind a nyolc sportági szakszövetség bevonásával. Úgy gondolom, az ősz végére születhet meg a megoldási terv. Egyébként az eddigi visszajelzések arra utalnak, hogy a szövetségek is egészen más koncepciót szeretnének. Mert tévút, hogy ezeket az akadémiákat nemcsak finanszírozza az állam, hanem szakmailag is felügyeli.

a 15 és 19 éves kor közötti utánpótláselitet, miközben azokra a sportági szövetségeknek semmiféle közvetlen ráhatásuk nincs. Úgy gondolom, ha a sportirányítás bizalommal van a szövetségek szakmai munkája iránt – és miért ne lenne bizalommal, amikor a speciális tudás náluk van? –, akkor ezt a feladatot nekik kell ellátni. Ők tudják, mire kell, hogy képes legyen egy 15 éves futballista, vagy egy 17 éves kosaras. Az állami sportvezetés kezébe nem kell módszertani gyeplő, a fő alapfeladata a támogató magatartás, a források biztosítása. A másik pedig ezen közpénzek felhasználásának az eddigieknél lényegesen szigorúbb ellenőrzése.

Ha már közpénz: mi lesz az eredeti elképzelés szerint kizárólag utánpótlás-nevelésre és létesítmény-üzemeltetésre felhasználható taóval?

A Tisza Párt már a kampányában is leszögezte, hogy a sport fontos szektor számára, és hogy az a támogatási összeg, amely az államtitkárságon keresztül került a magyar sportba, a továbbiakban is ott lesz a rendszerben. Miközben magától értetődően alapvető cél, hogy az állami források felhasználásának kontrollja hatékonyabb legyen.

Több aktivitás, ha úgy tetszik, több elérhető élmény a sport által a gyerekeknek, az eredménykényszer csökkentése, a tömegesítés nyomán kialakuló élsportolói elit kinevelése, a közpénzek igazságosabb elosztása és ellenőrzése. Ilyen lesz a jövő hazai utánpótlássportja?

Ezek a célok. A mozgásaktivitásról készülő európai statisztikák végén kullogunk, feljebb kell verekednünk magunkat. A mostaninál jóval több fiatalt, de középkorút és idősebbet is szeretnénk aktívabb, sportosabb életre nevelni. Ha ez sikerül, úgy idővel felnőhet egy olyan generáció, amelyiknek a mozgás, a napi sportolás a mindennapjai szerves részévé válik. Talán idealistának tűnhet a terv, de látjuk, hogy jó néhány országban már sikerült megvalósítani. És a legkevésbé sem mellékesen: meggyőződésem, hogy a kimagasló eredmények, az olimpiai sikerek számát csak akkor tudjuk növelni, ha növeljük annak a tömegnek a méretét, amelyből a győztesek aztán kikerülnek.

(Kiemelt képünk fotósa: Sportért Felelős Államtitkárság/Kelemen Ádám)