Sportágféltő gondolatok Lille után

Befejeződött az ifjúsági világbajnokság, amelyen majdnem 2000 atléta lépett pályára a francia városban, a világ száznál több országából. A magyar csapat teljesítette az előzetes célkitűzést, megvan az arany, megvannak a döntős helyezések. Azonban látni kell (a verseny ugyanis újra felhívta rá a figyelmet): a világ kilométerekkel, vagy ha úgy tetszik, sok méterrel és másodperccel előttünk jár. Utána kellene eredni.

Róth Ferenc A befejező napon nem volt magyar szereplő a lille-i stadionban, nem szoríthattunk egyetlen magyarért sem, így aztán „gyönyörködhettünk” például a férfi gerelyhajítók küzdelmében. A győzelmet a dél-afrikai Reinhard van Zyl szerezte meg 82,96-tal, ami önmagában is sokat mond, ám, hogy „ne lógjon a levegőben” a nagyszerű eredmény, mondjuk el: a szőke fiatalember közel 13 métert (!) javított az egyéni csúcsán, így tudta legyőzni a honfitársát, az abszolút esélyesnek tartott Morné Moolmant. Nagyszerű verseny volt. A férfi, illetve a női svédváltóban papírforma-eredmény született. A hölgyeknél a jamaicaiak nyertek, a férfiaknál az Egyesült Államok villámlábú atlétái vitték el az aranyat. Néhány szó a 33 sportolót számláló magyar csapat szerepléséről. Ami a célkitűzések között szerepelt, azt lényegében teljesítették a gyerekek. A kalapácsvető Pásztor Bence hozta a remélt elsőséget. A kalapácsos hölgyek közül Banga Beatrix a 6., Kovács Adrienn pedig a 9. helyen végzett. A magasugró Czúth Réka ugyancsak a 9. helyen zárt. Szívesen folytatnánk a sort, ám nincs kivel, kikkel. A többiek – még ha közülük néhányan egyéni csúccsal zárták is a vb-t – messze elmaradtak nemhogy az él-, de sokszor még a középmezőny közepétől is. Lényegében az történt, amit várni lehetett. Ugyanis ennél többet nem igazán remélhettünk versenyzőinktől a megmozdulni akaró, ám az első lépéseket megtenni csak nehezen tudó honi atlétika helyzetében. A centik, a méterek, a tizedek nem hazudnak. Ennek a tükrében egy dolgot be kell látni, egyet pedig ki kell „követelni”. Ami a belátást illeti: botorság lenne többet várni az utánpótlástól, ha a sportág nem tud olyan feltételeket teremteni a szakmai munka valamennyi komponenséhez, amelyek nélkül remény sincs arra, hogy utána eredjünk a távolodó ellenfeleknek. Ezekbe a nem létező feltételekbe bele kell érteni szinte mindent. A leszakadt pályáinktól kezdve, az edzők elismertségén és forintjain túl, egészen a szakosztályok végzetes elszegényesedéséig. S hogy mi lehet a „követelés”?Csupán annyi, hogy a sok egyéni sport, benne az alapsportágként, s mindegyik alfájaként emlegetett atlétika se legyen kevesebb azoknál a csapatsportoknál, amelyek most elégedetten számolhatják a maguk jövőjére fordítható sok-sok pénzt. Ha látna ebből valamennyit az atlétika is, akkor akár már a jövő évi korosztályos világ- és kontinensversenyek előtt bátrabban tervezhetne a szakvezetés. S talán nem is érné csalódás.