Dicsérni nehéz?

Mostanság nem nagy divat nálunk a másikat, vagy annak egy tulajdonságát, gondolatát elismerni. Elmerengtek már azon, vajon milyen következménye van viselkedésüknek az emberi kapcsolataikra? A pszichológia, a pedagógia alapelveinek ismertében nem jó, ha a másik fél visszajelzés nélkül marad, nem tudja, mit gondolnak róla, egyesek talán el is bizonytalanodnak. Igaz, akadnak, akiknek ez meg se kottyan. Az edzői működésben – mint a nevelést célzó tevékenységben – rendkívüli fontosságú az értékelés, a visszajelzés.

Dr. Budavári Ágota pszichológus Különösen az utánpótlás korú gyerekek csoportjában lényeges ez, azok esetében, akik egy új mozdulat elsajátításakor nincsenek tisztában azzal: vajon azt csinálják-e, amit a testnevelőjük elmondott nekik. Elég pontosan hajtották-e azt végre azt, amit az edzőjük megkívánt? S minél inkább a megfelelés hajtja őket, annál inkább feszítő ez a kérdés bennük. Szeretnének megfelelni, és nem tudják, hogy ez sikerült-e, vajon a trénerük elégedett-e velük.

A tanulás folyamatában szinte mindennél fontosabb a visszajelzés: jól sikerült-e végrehajtatni azt, amit az edző (esetleg a tanár) akart, vagy sem. Mivel a gyerekek a testmozgást legalább 13-14 éves korukig élvezni akarják, meghatározó számukra, hogy a testnevelőjüktől inkább azoknak a mozdulatoknak a megerősítését kapják meg, amelyek valóban jók, a többit pedig inkább hanyagolják.

Pedagógiai alapvetés, hogy a jót jutalmazzuk, a rosszat „elfelejtjük”. Még az állatok idomításában is a jutalmazás rögzíti az adott teljesítmény végrehajtását, ezért van kockacukor minden lovász, idomár zsebében, és azonnal a ló szájába adja azt, amint a kívánt mozdulatot végrehajtotta.

Sajnálatos, hogy az edzők egy része mintha más meggyőződést vallana: alig dicsérik meg a sportolóikat, minél inkább versenyzőnek tekintik, annál kevésbé jelzik vissza a helyes mozdulatot, a jó időeredményt, az elem pontos végrehajtását. Azt magyarázzák, hogy ezen a szinten már a hibajavítás a fontos, hiszen miképpen lenne képes fejlődni az élversenyző, ha nem javítják ki a rossz mozdulatát. Ez a racionális érv, de vajon miért feledkeznek meg arról, hogy a magasszintű, összetett mozgássor tökéletes végrehajtását ne jutalmazzák, hanem természetesnek vegyék?

Gyakran tapasztaltam, hogy az edző szűkmarkúsága mögött saját pozíciójának féltése húzódik meg. Mint aki tart attól, hogy minden jól működjön, hogy a versenyző elégedett lehessen, hogy túlságosan a fejébe szálljon a dicsőség. Tekintélypozícióját azzal igyekszik megtartani, hogy a szakmai tudás birtokosaként, a fegyelmezett munka végrehajtatójaként tekint saját magára.

Az edző megfeledkezik arról, hogy a versenyző-edző kapcsolat minősége az, ami a sportolót utánpótlás korban, de még felnőttként is sarkallni tudja; a tréner az a személy, akinek meg akar felelni, akinek teljesíteni szeretne a sportoló. Ezért döntőbb számára mindennél a véleménye, a visszajelzése. Nemrégiben hallottam egy olimpiai kvótát már megszerzett sportolótól, hogy az edzői elégedettségre csak abból következtet, ha a mestere azt mondja neki: „Nem volt rossz…” Kis csalódottsággal tette hozzá, ahogy arról pedig, amit megígért, megfeledkezett a tréner.

Nagyon is elgondolkodtató, hogyan bánunk a ránk bízott tehetségekkel, miképpen „öntözgetjük a friss hajtásokat”, hogy erősödjenek a frissen szerzett készségek, a tanult mozdulatok. Az amerikai edzők olyan mennyiségű megerősítéssel, dicsérettel árasztják el tanítványaikat a felkészülési folyamat során, hogy az már-már különös az európai fülnek. Képzésük során folyamatosan a pozitív visszajelzés fontosságára tanítják az edzőket, arra, hogy a fiatalok önbecsülését, önértékelését fejlesszék. Abból a célból, hogy a fiatalok bátrak és magabiztosak legyenek, amikor kiállnak a versenypódiumra, és a gyerekkorban stabilan pozitív önértékelésük legyen. Látjuk ennek az eredményét a versenyeken: hihetetlen önbizalommal, vagánysággal állnak ki az olykor szinte szorongó európaiakkal szemben.

Vajon a mi edzőink mindegyike felméri, mennyire fontos, hogy a versenyző magabiztos és elégedett legyen magával? S vajon a trénerek számára saját tekintélyük őrzése, vagy a fiatalok dicsérete, ennek nyomán fejlődése az elsődleges?