Nem mindig a jobb győz

Mexikói győzelemmel ért véget az olimpia labdarúgó-tornája, a közép-amerikai gárda Brazíliát verte meg a fináléban. Ez még a szakembereket is meglepte, például Dunai Antalt, aki az utolsó, olimpián járt magyar csapatnak volt a szövetségi kapitánya.

Nagy-Pál Tamás A II. Focifesztivál sajtótájékoztatóján jártunk, melyet szeptember elsején rendeznek meg Telkiben. Később beszámolunk a programokról, de — még az olimpiai lázában égve — Dunai Antallal beszélgettünk az ötkarikás játékok futball-tornájáról. A trénernél jobb alanyt nem is találhattunk volna, hiszen 1993 és 1998 között volt a magyar olimpiai válogatott szövetségi kapitánya, amellyel 1996-ban Atlantában részt vett a játékokon. Nem mellesleg, játszott is olimpián, és kétszer is éremmel térhetett haza. Dunai nagyon büszke mindegyik szerepére. „Öt olimpián voltam kinn húsz év alatt, háromszor játékosként és kétszer edzőként. Van egy aranyérmem is, arra nagyon büszke vagyok. Amikor néztem a tv-ben az olimpiát, és felállt egy magyar a dobogó tetejére, majd megszólalt a Himnusz, akkor a könnyeimmel küszködtem. Ilyenkor az emberben megdobban valami és elgondolkozik rajta, hogy na igen, ezért érdemes volt dolgozni. Ezért elképesztően sokat kell szenvedni.” A 16 évvel ezelőtti utolsó magyar szereplésre így emlékszik vissza: „Az én csapatomban játszott Lisztes Krisztián, Dárdai Pál, Mátyus János, Hrutka János, Sándor Tamás és Dombi Tibor is. Már a kijutás is óriási dolog volt, hiszen Európa 45 országából ez csupán öt válogatottnak sikerülhetett. Nem úgy, mint régen, amikor az összes szocialista ország kinn lehetett, mert amatőrök voltunk – igaz, profin játszottunk. A csoportban a későbbi győztes Nigériától 1-0-ra kaptunk ki, aztán jöttek a brazilok. Már akkor is hihetetlen nevek voltak abban a csapatban, elég, ha csak Didát, Roberto Carlost, Aldaírt, Juninhót, Rivaldót és Ronaldót említem, így már az is csoda volt, hogy egy darabig 1-1-re álltunk velük – aztán 3-1-es vereség lett a vége.” Toronymagas esélyesként sem akkor, sem most nem tudta története első olimpiai bajnoki aranyérmét begyűjteni a dél-amerikai csapat. „Ismét igazolta magát a tétel, hogy nem mindig a jobb csapat győz. Pedig nemcsak a brazilok tűntek esélyesebbnek. Ott voltak például a japánok, akik szenzációsak mind technikailag, mind taktikailag, ráadásul rendkívül gyorsan játszanak. Így verhették meg a spanyolokat is a csoportkörben. Erre egyáltalán nem számítottam, hiszen a spanyolok folyamatosan nyerik meg a nagy utánpótlás-tornákat. De említhetném Hondurast is, amely szintén megverte a spanyolokat és teljesen lenyűgöztek.” A tréner emiatt tart ki továbbra is véleménye mellett, hogy nincsen szebb sport a futballnál: „Az a csodálatos a futballban, hogy ebben a sportban minden ország, legyen az amerikai, ázsiai, afrikai vagy európai, meg akarja mutatni, hogy a legjobb. Ezért vallom azt, hogy minden sportágat elismerek, de a foci az mégis csak a foci.”