Magyar Zoltánt is legyőzte

A Ferencváros Ybl Tervező tornaszakosztálya - évadzáró keretében - köszöntötte a hatvanadik születésnapját ünneplő Láng Gézát, aki – a szöuli olimpia óta, tehát – több mint huszonnégy éve dolgozik edzőként a zöld-fehéreknél. Vele beszélgettünk.

Szegő Tibor

- Hogy kerültél a torna közelébe? - 1962-ben, tízévesen kezdtem tornázni a Központi Sportiskolában. Én voltam az egyik első palánta. Tulajdonképpen velünk alakult meg a szakosztály. Ebben a csoportban volt többek között Ziszisz Tanaszisz is, aki most is edző nálunk. „Csinyi bácsi” volt az atyánk. Így hívtuk Csányi Raymundot, aki zseniális mester volt, végigvezetett minket ennek a csodálatos sportágnak az összes állomásán. Érdekes, hogy én már akkor elhatároztam, hogy edző leszek. Mindig is szerettem volna átadni azt a tudást, amit megszereztem. – A tornászoknak mindig van kedvenc szerük. Neked melyik volt az?

- Talán a gyűrű. Igazság szerint minden szert szerettem. Voltam ifjúsági, felnőtt válogatott és a korosztályváltás évében én voltam az összetett magyar bajnok. És ki volt a második? Magyar Zoltán, a későbbi kétszeres olimpiai bajnok. Ezt követte egy IBV (Ifjúsági Barátság Verseny), ahol én voltam a csapat legjobb tornásza - én mutattam be a csapatból utolsóként a gyakorlatomat –, és Zoli itt nyert először lovon nagy nemzetközi versenyt. Ekkor indult a gyönyörű pályafutása. Én ezután csuklósérülés miatt lemaradtam a lovon. Nem volt olyan erős a gyakorlatom, pedig nagyon készültem az 1976-os montreali olimpiára, de mint első tartalék itthon maradtam. Ekkor voltam huszonnégy éves és már hat éve edzősködtem. Akkoriban az volt a szabály, hogy sportállást csak úgy lehetett kapni, ha az ember a versenyzés mellett valami mást is csinál, s mivel én amúgy is vonzódtam az edzői hivatáshoz, belevágtam. Érdekesség, és büszke is vagyok rá, hogy felnőtt versenyzőként csapattársam volt Donáth Ferenc, edzőként pedig ő volt az első tanítványom. A Spartacusban dolgoztam, ahol versenyzőim olimpikonok lettek, világbajnoki bronzérmet szereztek, Európa-bajnokságokon szerepeltek és megannyi magyar bajnoki címmel örvendeztettek meg. Mesterfokú bajnok lett a kezem alatt Altorjai Sándor is, aki most a szövetség főtitkára. – Hogy kerültél a Fradiba? - Az 1988-as szöuli olimpia után jöttem át, bár már korábban kellett volna, mert zöld vér csörgedez az ereimben. Tulajdonképpen azt sajnálom, hogy a KSI-ből nem azonnal ide jöttem. A versenyzőim érdekeit is szem előtt tartottam, és úgy ítéltem meg, hogy itt jobb tárgyi feltételek mellett készülhetünk. Nem kellett csalatkozom. Itt nagy család vagyunk és már a negyedik generációmat viszem. Olyan nevek készültek nálunk, mint Supkégel Károly, Bordán Csaba, Gál Róbert, Vecsernyés Dávid, Vlacsil Attila, Babos Ádám, vagy a most korosztályt váltó Selmeczi Bánk és Vágner Levente.

– Ki a kedvenced? - Tudod, arra mindig vigyáztam, hogy ne legyen kedvencem. Nem szeretném, ha többiek azt éreznék, hogy valakivel kivételezek. Azt szeretem, ha valaki naponta hajt, küzd, előre akar lépni. Mondok valamit. Az én csoportomban volt a fiam. Ügyes, tehetséges tornász volt, talán ügyesebb, mint Gál Robi, de abbahagyta. Utána elmondta nekem, hogy iszonyú érzés volt, hogy neki sokkal többet kellett teljesítenie, mint a társainak, mert én nem akartam, hogy bárki is azt mondhassa, hogy „persze, mert a Géza fia”. – Meddig bírod? - Én mindig olimpiai bajnokot szeretnék faragni a tanítványaimból. Ezt görcsösen akarom. Én ezért mindent megtettem, de be kell látnom, hogy ehhez szerencse is kell. Olyan egyéniséget kell kifogni, aki tehetség, csupa nagybetűvel. Hat-nyolc évig még szeretném csinálni. Azt gondolom, hogy a mostaniak között is vannak olyanok, akik meg tudnák mutatni a világnak, milyen a magyar virtus. Nem adom fel. Rengeteg válogatott tornászt neveltem, akik világversenyeken pontszerzők voltak, de egy medál még hiányzik…