Jellegzetes hajával és stílusával az uszodák elmaradhatatlan szereplője az olimpiai, világ- és Európa-bajnok dr. Faragó Tamás. Honlapunk „Rég volt – szép volt” című sorozatának harmadik szereplőjeként mesél a hajdani és mai utánpótlásképzésről. A vízilabda-szövetség szakmai testületének elnöke szerint a sok csábítás miatt ma már csak a legerősebb egyéniségek maradnak meg a sportág „globalizált csiri-biri világában”.
reb– Manapság szinte egymás fején ugrálnak a gyerekek az edzéseken, annyira zsúfoltak az uszodák. Az Ön idejében is így volt ez?
– Nagy baj, hogy tulajdonképpen nem történt változás. Talán akkoriban kevésbé volt népszerű a vízilabda vidéken, ám a fővárosban már a mi időnkben is sokan voltunk kevés helyre. Ez komoly társadalmi problémát takar, hiszen tőlünk nyugatra teljesen természetes, hogy a legkisebb faluban is akad uszoda. Sokfelé jártam, és azt tapasztaltam, hogy az a felfogás él: az egészség, az élet érték. Magyarországon ez úgy igaz, hogy valóban érték, csak pénzbe ne kerüljön. Nyilván a sorozatban szerzett három olimpiai bajnoki címmel nőtt a póló ismertsége, kialakultak a vidéki bázisok és a társasági adókedvezmény által fejlesztésekre is lehetőség nyílt, ám rengeteg tennivaló vár még ránk.
– És nem csak ezen a téren, elég a mind nagyobb visszhangot kiváltó szabályváltoztatási javaslatokra gondolni, amelyeknek éppen Ön az egyik legfőbb szószólója. Milyen hatással lehetnének a módosítások a fiatalok vízilabdájára?– Szörnyű, hogy néha nagykabátban kell edzést tartani, mert a fejünk fölött hóvihar tombol. Nyilván mindenki szívesebben edzene és játszana nyáron, szikrázó napsütésben, mint a téli, fagyos időben. Ráadásul kiszélesíthetnénk a bázist azzal, ha huszonöt méteres medencében játszhatnának a hivatalos mérkőzéseket. A szabályokat nem csak azért kellene megváltoztatni, mert jelenleg a média és a közönség számára szinte érthetetlenek, hanem hogy minél több gyerek találja vonzónak ezt a szép sportágat.
– Régen sem volt melegebb az idő, fedett uszodából sem volt több, mégis virágzott a póló...
– Ez így van, de nagy különbség, hogy akkoriban a mobilitás hiánya miatt nekünk nem volt annyi lehetőségünk utazgatásra, nyaralásra. Akkor az uszoda, részben mert nem volt más, tulajdonképpen társadalmi találkozóhely volt. És mi amiatt is órákat töltöttünk el ott az edzések előtt vagy után.
– Mit csináltak olyankor?
– Kezdjük azzal: nem létezett olyan, hogy nem engedtek be bennünket. Mi szinte ott éltünk. A szervezett formában zajló edzéssel pedig nem ért véget a játék, folyamatosan gyakoroltunk egymás ellen, és ezáltal is fejlődtünk. Ráadásul a közeg óhatatlanul személyiségformálóvá is vált. Fiatalokként nálunk idősebb klasszisokkal találkoztunk, az együttlétek, a beszélgetések közben pedig rengeteget tanulhattunk az életről olyanoktól, akikre felnéztünk.
– Ma már nehéz elképzelni, hogy ott éljenek a gyerekek.
– Persze, hiszen rengeteg más hatás, csábítás éri a fiatalokat, és csak a nagyon erős karakterek maradnak meg, a többiek elvesznek a globalizált vízilabda csiri-biri világában. Ezért is kell vonzóvá tenni a sportágat, például a változtatásokkal.
– Önt mi tartotta annak idején pólónál?
– Még általános iskolásként kezdtem el a játékot. A testneveléstanárom edző volt a BVSC-ben, ő vitt el az egyesülethez, ahová tizenkét évesen le is igazoltak. Ma az is problémát okoz, hogy óriási versenyfutás zajlik a fiatalokért. Részint a szülőkben dolgozik az ambíció, hogy gyermekük elérjen valamit, részint pedig meg kell küzdeni más sportágakkal is, hogy ne csábítsák el tőlünk a gyerekeket. Ma már egész kicsiként egyesületekbe hordják őket, pedig én tíz éves koruk előtt nem is kezdenék foglalkozni velük. De ez nem megy, hisz akkor más sportágat választatnak velük, akár már hatévesen.
– Mégis: mi szól a vízilabda mellett?
– Bár ez régen sem volt másként, látni kell, hogy jó helyre kerülnek. Ugyanúgy hősök, ideálok sétálnak a parton, és persze él még egyfajta egészséges sznobizmus is. Mi nem csak abban versengtünk egymással, hogy ki lő több gólt, vagy ki tud látványosabb trükköket bemutatni. Fontos volt, hogy minél jobb jegyeket szerezzünk az iskolában, később pedig az egyetemi tanulmányaikban se maradjunk el a másiktól.
– Mennyibe került akkor, és mennyibe kerül ma, ha a medencék mellett ragad a fiatal?
– Kétségtelen, hogy a szocializmus sportban akadtak jó dolgok is, hiszen tagdíjmentesen vízilabdázhattunk, a szüleinknek nem kellett a sportolásunk anyagi részével törődni. Kaptunk tejet és kiflit, és ezzel teljesen elégedettek voltunk. Mára óriásit fordult már a világ e tekintetben is: egy fiatal sportoltatása rengeteg pénzbe kerül. És nem könnyű kifizetni a tízezer forintos tagdíjat, főleg, ha több gyerek is van a családban. Bár, ha összevetem például egy családi mozizás árával, akkor már nem is olyan vészes ez az összeg. És manapság persze nem is a kiflit meg a tej divat. Akkor még nem sokaknak volt autójuk, minket sem azzal hordtak az edzésre. A klubtól kaptuk a bérletet, és villamossal utaztunk. A szülőknek pedig nem kellett aggódniuk, mert az erősen ellenőrzött rendszerben jóval kevesebbszer fordulhatott elő az, mint ma. Hogy akár kirabolják, megverjék a gyereket.
– A magyar vízilabda mindig is erős volt, csak a legjobbak emelkedhettek ki a mezőnyből. Mi kell ma a kitűnéshez?
– A mostani világ mindenkit tegező McDonalds-stílusában nagyon jól kifejezi a sportág karakterét a köszönés, ahogyan a fiatalok az idősebbeket fogadják az uszodában: „Tiszteletem!”. Ilyen mentalitás, továbbá roppant szorgalom és alázat kell ahhoz, hogy nagy játékos válhasson valakiből. Ezek nélkül már belevágni sem érdemes.
