Kósz és társai kópékat nevelnek

Az olimpiai bajnok Kósz Zoltán és a vb-bronzérmes Petőváry Zsolt évek óta működteti az ifjú pólósok nevelésére és úszásoktatásra szakosodott egyesületét Szentendrén és Leányfalun. A klub neve: KÓPÉ-UVSE. Az ország egyik legszebb uszodájában, a szentendrei Vizes Nyolcasban jártunk, ahol a hajdani világklasszis kapus mesélt múltról, jelenről, jövőről.

Szegő Tibor Kósz Zoltán, Sydney ötkarikás aranyérmese, a kétszeres Európa-bajnok, vb-ezüstérmes hihetetlenül pontos ember.  A megbeszélt időpontban érkezik, vállán egy irdatlan méretű táskával, benne a klub dokumentumai, komplett iroda. Elnézést kér, de csak harminc percet tud maradni, mert Leányfalun várják. Beszélgetés közben soha nem kapásból válaszol a kérdéseimre, megfontoltan, minden mondatát átgondolva, körültekintően, precízen fogalmaz. – Az egyesület honlapján Kemény Ferenc örökérvényű mondása szerepel mottóként: „Nem vízilabdázókat nevelünk, hanem embereket, akik mellesleg kiválóan vízilabdáznak”. Miért tartják ezt fontosnak?

– Ő ikonikus alakja a magyar vízilabdának, azon belül az utánpótlás-nevelés a kisujjában van, magam pedig rengeteget köszönhetek neki, csakúgy, mint társam Petőváry Zsolt. Amikor ideológiát kerestünk, akkor szinte egyszerre jutott eszünkbe ez a mondat. Érdekesség, hogy őt nem kérdeztük meg, csak akkor, amikor már kint volt az oldalon és persze a rá annyira jellemző módon elzárkózott attól, hogy használhassuk, de később néhány hátbavágás közepette rábólintott, sőt elmondta, hogy örül a dolognak, így maradhatott a mottó a címoldalon. Tisztázzuk, hogy az UVSE rövidítés nem az újpesti utánpótlás-nevelő egyesületre vonatkozik, hanem az Úszó-, Vízilabda Sportegyesületet jelenti, előbb jegyezték be a klubjukat, mint az újpestiekét. Visszaemlékezünk az alapítás idejére, hiszen idestova nyolc éve léteznek, és immáron az  úszók, a pólósak mellett a triatlonisták és a szinkronúszók is otthonra leltek náluk. Felmerül a kérdés, hogy a kezdet kezdetén milyen reményekkel vágtak bele a sportvállalkozás alapításába?

– Bíztuk benne, hogy nagy jövője lehet a klubnak. Úszással és vízilabdával kezdtünk, ami kézenfekvő. A másik két sportág később került fel az étlapra, hiszen mi is gazdálkodó szervezet vagyunk, bérleti és közüzemi díjakat fizetünk, szükség van a tagdíjakból befolyó pénzre és a  szabad vízfelületet ki kell használni. Ezen a ponton picit elgondolkodik. Látszik rajta, hogy amiről beszél, az sokszor volt már téma, átrágták, tűnődtek, osztottak, szoroztak, ötleteltek, mérlegeltek, de nem dőlt el semmi. – Százötven gyerekkel foglalkozunk, vannak korosztályos csapataink, sőt a felnőttek között, a Budapest-bajnokságban is indulunk. Nagyon szeretnénk egy erős vízilabda bázist kialakulítani, az egyesület előtt legalább két út áll. Lehetünk számottevő felsőházi csapat az utánpótlás-bajnokságokban – a legkisebbeknél már most azok vagyunk –, vagy adhatunk játékosokat a magyar vízilabdának, ahogy eddig is tettük, de lehet, hogy kínálkozik majd harmadik út is.

Furcsa lenne, ha megkerülnénk a kapusok speciális témáját, hiszen Kósz - csak a Vasasban - 228 alkalommal őrizte a hálót, de védett többek között a Ferencvárosban és a Mladost Zagreb együttesében is. – Kiemelt figyelemmel kísérem őket, hiszen én igazából ehhez értek. Minden csoportból kiválasztok két-három kapust és velük külön is foglalkozom, bár sajnos nem mindig tudok rájuk időt szakítani, mert rengeteg az egyéb tennivaló. Itt végigvesszük, hogy mi is a dolga az egyesületnél és kiderül az irodányi cucc mibenlétére a táskájában. Elmondja, hogy ha kell, akkor saját autójával szállítja a gyerekeket edzésre, mérkőzésre, intézi a nevezéseket, felügyeli az igazolásokat, meccsek előtt kitölti a jegyzőkönyvet, ellenőrzi a sapkaszámokat, így az edző nyugodtan foglalkozhat a bemelegítéssel, a taktikával. Mellette edzősködik még a KSI kapusainál és hetente legalább egyszer Szolnokra utazik, ahol két korosztály portásai tartoznak hozz. Szóval nem unatkozik. A mai feladata például az, hogy az egyik csapat meccsét át kellene tenni más időpontra, mert a KÓPÉ-s edző épp a mérkőzés időpontjában vizsgázik az egyetemen. Már csak azért is szükség van a személyes beavatkozására, mert komoly tekintélye van a sportágban, s ha ő kér valamit, akkor olajozottabban működnek a dolgok.

Közben tart az edzés és nem állja meg, hogy ne adjon egy-két amolyan „Kószos” feladatot a srácoknak, akiken látszik, hogy büszkék, amiért ebben az egyesületben, hibátlan körülmények között, ilyen szakemberek kezei alatt dolgozhatnak. Már búcsúzkodunk, amikor valahogy kicsúszik a számon egy kérdés, ami talán nem is illik ide, csak valahogy kíváncsi vagyok a válaszra. – Élvezi amit csinál? Megint nem felel rögtön. Átnéz felettem, át az uszoda üvegfalán, talán az említett két utat, vagy éppen a harmadikat keresi a tekintetével a jövőben, majd lassan – szinte magának – mondja: – Vannak olyan napok, amikor kevesebb a rohangálás, le lehet ülni egy percre és akkor átgondolom ezt a közel nyolc évet, amit Petőváryval és többiekkel végigcsináltunk, ilyenkor  átmelegít az érzés, büszke vagyok arra, amit létrehoztunk.