Magyar módszer Kaliforniában

Tizenhárom évig a BVSC-ben vízilabdázott, tavaly nyáron azonban Kaliforniába vezetett a félig magyar, félig horvát származású Nikola Mihajlović útja. A 19 éves balkezes játékos kapusként ment ki, ám a lövéseit látva azonnal a mezőnybe parancsolták, ahol azt várják tőle, hogy megmutassa a „magyar módszert”.

reb Az Egyesült Államokat részben azért választják a továbbtanulni vágyó fiatal magyar sportolók, mert az egyetemi képzés mellett magas színvonalú bajnokságokban edződhetnek, onnan visszatérve pedig komoly tapasztalattal felvértezve folytathatják sportpályafutásukat. Számos példát ismerünk erre az elmúlt évekből és napjainkból is, elég atlétáinkra, úszóinkra gondolni. Nikola Mihajlović esete azonban kilóg a sorból: mi újat mutathatnak a félig magyar, félig horvát játékosnak odakint a vízilabdáról? A váltásról egyik délután, az egyetemi órák utáni és edzés előtti szabadidejében, interneten keresztül mesélt.

A horvát édesapától és magyar édesanyától született, 19 éves fiú Budapesten tanulta meg a sportág alapjait, 13 évig játszott a BVSC-ben. A „több poszton megállja a helyét” klisé nála egészen új értelmet nyer: balkezes, tud és szeret is a mezőnyben játszani, ám ha tehette, inkább a kapuban maradt. „Sokat játszottam itt is, ott is, és mindkét feladatot igazán a magaménak éreztem. Tavaly a fontosabb bajnokságokban a kapuban álltam, míg a kevésbé lényegesekben a mezőnyben kaptam szerepet. A többieknek fura volt ez a kettősség, viszont az edzőim örültek neki, hogy akad ilyen hibrid.” A magyar válogatottban nem számoltak vele, de ezen nem keseredett el, inkább azzal foglalkozott, hogy a BVSC-ben jó teljesítményt nyújtson. (A tavalyi csapat erejét mutatja, hogy a kezdőjükből mindenki válogatott lett, plusz még ketten a padról, ráadásul egyszer a cserekapusát is meghívták a keretbe.) A bemutatkozó videóban Elvis Fatović is beszélt róla: jó képességű kapusnak tartja, akinek nagy előnye, hogy a legjobb horvát és magyar játékosok ellen edződhetett. Sikerült elérnünk BVSC-s edzőjét, derekas Szilárdot. „Nikola tehetséges srác, az adottságai mindenképpen megvannak ahhoz, hogy jó játékos legyen. Sokszor kiemelkedően játszott, ám hullámzó volt a formája. A válogatottbeli szerepléshez állandó jó teljesítmény kell, és az, hogy az edzésmunkát komolyabban vegye. Nem csodáltam, amikor Amerikába ment, hiszen tehetséges srác, és az ilyen lehetőségeket meg kell ragadni." Bemutatkozó videója itt tekinthető meg. A magyar vízilabda mellett alaposan megismerkedhetett a horváttal is, hiszen a nyarait évek óta Dubrovnikban tölti. Hogy mást ne mondjunk, ezekben a hónapokban többször is együtt edzett az azóta Londonban olimpiai bajnok horvát válogatottal, Elvis Fatović keze alatt játszott. Az amerikai tanulás ötlete is kint fogant meg. „Azon gondolkoztam, hogy mégis, mit csinálok majd a gimnázium után. Közepes tanuló voltam, és kicsit pánikba estem, mi lesz az egyetemmel, egyáltalán: hogyan tovább? Kint pedig találkoztam egy amerikai lánnyal, ő mesélt arról, hogy nemrég kapott ösztöndíjat amerikai egyetemre. Ekkor nekem is felcsillant a szemem.” Az ötletet tettek követték: bemutatkozó videót készítettek, beszerezték és megírták a jelentkezésekhez szükséges papírokat, majd elküldték különböző amerikai egyetemeknek. Végül a Long Beach City College lett a befutó. Ahogy Nikola mondja, az volt a céljuk, hogy minél kevesebbet kelljen fizetniük a kinti tanulásért, ezt pedig sikerült elérni: az egyetem állja a tandíját a nemzetközi gazdálkodás szakon, és ingyenes szállást biztosít. Édesapjával utazott ki augusztusban, aki néhány hétig ott maradt vele, segített, amiben kellett. Anyanyelvi szinten beszél angolul, így azzal nem volt gondja, ám ettől függetlenül kellett idő, míg belerázódott a kinti életbe. Azonban bő nyolc hónap után csupa kellemes tapasztalatról mesél. „Először honvágyam volt, de ez hamar elmúlt, és most már teljesen itthon érzem magam. Persze, először nagyon szokatlan volt, mert minden teljesen más, mint otthon. Állandóan süt a nap, sehol nem éreztem még ilyen meleget. Aztán mindenki már-már ijesztően kedves, Budapesten azért nem ezt szoktam meg. az emberek pozitívak és jókedvűek, nincs rajtuk olyan nyomasztó stressz, mint otthon.” Természetesen a póló sem maradt abba, napi két edzése van, viszont a kapuból a mezőnybe váltott. „Még a bajnokság kezdete előtt találkozott a csapat. Nem volt egyetlen balkezes se, így már akkor mondták, hogy később lövőként is játszanom kellene. Ez megerősödött bennük, amikor látták az edzésen, hogyan dobok a másik kapusnak: nagyon tetszett nekik a labdakezelésem és a lövőerőm. Aztán az egyik meccsünkön elég jól ment a védés, egyetlen gólt kaptam három negyed alatt. Megkértek, hogy az utolsóban játékrészben mutassam meg, mit tudok elöl. Négy perc alatt öt gólt szereztem, teljesen elájultak, így onnantól nem maradhattam a kapuban.” Arra kérem, meséljen kicsit az ottani vízilabdáról. Ahogy mondja, a kaliforniai bajnokságban játszanak a legerősebb együttesek, ám még így is jóval alacsonyabb színvonal, mint amit Magyarországon megszokott. „Ha, mondjuk, a tavalyi ifjúsági csapatom kijönne ide, valószínűleg öt-hat góllal verné el az összes csapatot, pedig ugye itt felnőtt férfiakról beszélünk. Lassabb a játék, és nem is olyan szép, mint otthon. Valahogy a gyerekekben itt nincs is benne annyira a vízilabda, kevésbé tehetségesek. De ez meg se lepett, hisz a magyarok a világ legjobbjai, nem is lehet az ittenieket hozzájuk mérni.” Szerinte a kinti edzők sem állnak a helyzet magaslatán. Az övék még az egyik legjobb, játszott is Európában, ám szerinte a többség nincs eléggé tisztában a vízilabdával. Az sem véletlen, mondja, hogy az öt-hat éve játszó amerikaiak nagy többsége nem tud rendesen lőni: nem kapták meg a megfelelő alapokat. Nem is csoda, hiszen a tapasztalatai szerint sok edzőnek egyáltalán nincs játékos múltja. Csak kellett valami szakma, amiből eltartják magukat, és ez az edzői lett. Így azonban a kinti tanulással nyert lehetőségek mellett a veszteségi oldal is jelentős: hiába emelkedik ki az ottani mezőnyből, fejlődési lehetőséget nem kínál a kinti vízilabdás élet. „Sajnos, meg kell küzdenem azzal az érzéssel, hogy vízilabdáról itt már semmit sem tudok tanulni. Inkább úgy tekintek erre az időszakra, mint fantasztikus lehetőségre: fizikailag felkészíthetem magamat arra, hogy a hazatérésem után Magyarországon vagy máshol élvonalbeli játékos legyek. Addig pedig az diploma a cél.” Nyártól pedig már nem csak a medencében mutatja meg tudását: egy helyi iskolában felkérték, tanítsa meg a fiataloknak a "magyar módszert". Ő pedig lelkesen vállalta, akárcsak a fiatalok úszásoktatását.