A röplabdafalu

A dági lakosok mindent tudnak a sportágról, Zirigh Balázs mégis attól fél: már nem sikk a fiatalok körében röplabdázónak lenni. Pedig a bajnoki meccseken még a csilláron is lógnak a nézők a csarnokban.

Nagy-Pál TamásOszuska Miklós a helyi általános iskola igazgatójaként köztiszteletben álló személy volt az ezer lakost sem számláló Dágon. Fia, Zoltán előbb röplabdázó, majd sikeres vállalkozó lett, és úgy döntött: megvalósítja édesapja álmát. Tizennégy évvel ezelőtt felépíttetett egy majdnem háromszáz ember befogadására alkalmas csarnokot, melyet az „ötletgazdáról” nevezett el, és megalapította a helyi röplabdaklubot, a Dági KSE-t. Azóta is lelke és fenntartója a Budapesttől harminc kilométerre fekvő falu egyesületének, melynek eleinte játékosa is volt. A klub története igazi sikersztori, hiszen a férficsapat a kilencvenes évek közepén feljutott az NB I-be, s az akkor a második vonalat jelentő sorozatban 2000-ben aranyérmes lett. A gárda azóta meghatározó csapat az első osztályban, az idén a negyedik helyet szerezte meg. Közben persze az utánpótlásról sem feledkeztek meg Dágon, már húsz éve is sorra nyerték a fiatalok a korosztályos bajnokságokat, a lelkes edzők pedig ifjúsági válogatottakat neveltek. Például Bagics Balázst, aki a felnőtt nemzeti csapat kapitánya is volt. Az egyesület játékosától – egyben szakosztályvezetőjétól – megtudtuk, hogy a dági csarnok máig elsősorban a gyerekek otthona. A tatabányai röplabdázókra épülő felnőttcsapat csak a mérkőzésekre veszi igénybe a létesítményt – igaz, akkor kis túlzással még a csilláron is lógnak a nézők, a szurkolók gyakran egymás nyakában ülnek. „A helyi általános iskola testnevelő tanára, Kiss Kálmán foglalkozik a gyerekekkel – mondja Zirigh. – A legtöbben a faluból, de sokan a környező településekről is járnak ide. A szakember toborzókat tart az iskolákban, illetve a saját intézményében rendre a sportághoz tereli a gyerekeket. Aztán amikor a srácok egy-egy bajnokin megtapasztalják az oroszlánbarlang hangulatát, megragadja őket a légkör.” A serdülőkkel, a juniorokkal és az ifjúságiakkal a felnőtt csapat vezetőedzője, Szauter Ferenc foglalkozik Tatabányán, ahol egyébként szintén Oszuska Zoltán építtetett csarnokot. „Ebből is látszik, mindenünk megvan – teszi hozzá Zirigh. – A gyerekek télen is fűtött teremben edzhetnek, teljes felszereléssel. Jobbat nem is kívánhatnának maguknak.” A szakosztályvezetőnek ennek ellenére vannak félelmei a jövővel kapcsolatban. „A mi klubunk nem profi, ezért a játékosok sajnos nem nálunk járják végig a ranglétrát. Sok munkánk van bennük, de a gyümölcsöt nem mi szakítjuk le. Közben pedig úgy látom, hogy a gyerekek mind kevésbé érdeklődnek a sportág iránt, sok minden más vonja el a figyelmüket. Bár Dágon a mai napig nem talál olyan embert, aki ne ismerné kívülről-belülről ezt a sportágat, a fiatalok körében már egyáltalán nem annyira sikk röplabdázónak lenni, mint volt a kétezres évek elején.” A jövőt így amolyan családi vállalkozásként leginkább a mostani röplabdázók leszármazottai biztosíthatják. Az „utódlás” amúgy mindig is jellemző volt a klubra. „Nemsokára az én fiaim is csapattagok lesznek, csak még kicsit fiatalok hozzá” – mosolyog a sportvezető-édesapa.