Tokaji Sándor: A tanítás a cél, nem az eredményesség

A Magyar Edzők Társaságával együttműködésben indított Mestermunka című sorozatunkban az utánpótlásedzői szakmát szeretnénk közelebb hozni olvasóinkhoz a legkiválóbb trénerek portréival. Ezen a héten Tokaji Sándor asztalitenisz-edzőt mutatjuk be, aki immár három és fél évtizede neveli a fiatalokat a BVSC-Zugló férfiszakosztályában, illetve közben 1997 és 2005 között nyolc éven át a fiú utánpótlás-válogatottat is irányította, és vezetésével kilenc Eb-aranyat nyertek tanítványai. Zwickl Dániel, Kosiba Dániel, Pattantyús Ádám, Nagy Krisztián és sok más kiváló játékos is nála tanulta meg a pingpongsport alapjait, de foglalkozott a felnőtt Európa-bajnok Gárdos Róberttel, illetve az U21-es Eb-ezüstérmes, U19-es vb-második András Csabával is a korosztályos éveik alatt.

Bár már 73 éves elmúlt és hivatalosan a nyugdíjas éveit tölti, Tokaji Sándor napjainkban is ugyanazzal a lelkesedéssel és szenvedéllyel dolgozik és oktatja a fiatal pingpongos palántákát a BVSC-ben, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Bár némiképp háttérbe vonult, manapság sem szakadt el szeretett sportágától, az asztalitenisztől. Továbbra is azt csinálja, amihez a legjobban ért, és amit a legjobban szeret: ütőt ad a legkisebbek kezébe.

„Nem vagyok híján a feladatoknak mostanság sem, minden hétköznap a BVSC csarnokában töltöm a délutánokat, és a legkisebbeknek tartok edzéseket, van egy kezdő, illetve egy haladó csoportom is – kezdi Tokaji. – Mindmáig nagyon élvezem, amikor a kicsikkel foglalkozhatok. Az utánpótlás-edzői szakmának ez a legfontosabb része, hogy a kezdetekben megadjuk a szükséges alapokat a gyerekeknek, méghozzá úgy, hogy ők aztán tovább tudjanak lépni. Apránként, lépésről-lépésre kell haladni: létfontosságú, hogy a technikai elemeket pontosan megtanulják, és ezáltal a finommozgások rögzüljenek. Ugyanakkor ez egy éveken tartó folyamat, rendre javítani kell a mozdulatokat, és akár két-három évbe is beletelik, mire valaki teljesen kezdőként el tud jutni arra a szintre, hogy meccseket tud nyerni a versenyeken. Alapvetően azért szeretek a legkisebbekkel foglalkozni, mert itt a fiatalokon sokkal jobban látszik a fejlődés, mint idősebb korban.

Számomra ez az egyik legszívmelengetőbb élmény edzőként, és a hosszú évtizedek után ma is ugyanúgy nagy elégedettséggel tölt el, ha sikerül megtanítani az asztalitenisz alapjait a palántáknak.

A tapasztalt szakember 1991 januárjában került a BVSC-hez, és immár a 35. évét tölti a vasutas klubnál. A mából visszatekintve azt gondolhatnánk, hogy „Sanyi bácsi” az edzősködésre született, azonban a karrierútja korántsem volt kikövezett.

Középszintű játékos voltam, még aktívan pingpongoztam, amikor a Budapest-bajnokságban szereplő klubomban, a Fémmunkásban az egyik játékostársam, aki utánpótlásedzőként az ottani gyerekkel is foglalkozott, egyszer csak váratlanul otthagyott bennünket. A srácokat szélnek eresztették volna, viszont én ekkor – mindenféle edzői tapasztalat nélkül – bevállaltam, hogy átveszem a fiúkat.

Ezután elvégeztem a szükséges edzői iskolákat, és megragadtam a tréneri pályán. Eleinte csak másodállásban edzősködtem, a Fémmunkás után két évet töltöttem a Gamma női csapatánál, majd négy esztendőt – ekkor már főállásban – a Ganz-MÁVAG fiú utánpótlás-együtteseinél dolgoztam. A Ganz gyár megszűnésével aztán tizenhat tanítványommal együtt átmentünk a BVSC-be, és én azóta is itt vagyok, immár három és fél évtizede.”

Herendi Iván vezetésével a BVSC szakosztályában a kilencvenes években olyan edzői stáb jött létre, hogy minden adott volt a minőségi munkához.

Azt gondolom, ezért is ragadtam ott, mert olyan inspiráló volt a légkör, hogy mindenki szeretett odajárni. Folyamatosan jöttek a sikerek, nyertük a magyar bajnoki címeket, illetve nemzetközi porondon is egyre eredményesebbek lettek a játékosaink.”

Pályafutása legnagyobb edzői sikereit Zwickl Dániellel érte el. Az 1999-es Frydek-Mistek-i korosztályos Eb-n páratlan bravúrt hajtott végre a serdülők mezőnyében az akkor 15 esztendős Zwickl, miután úgy szerzett mind a négy számban (egyes, páros, vegyes páros, csapat) aranyérmet, hogy sorozatban 38 mérkőzést nyert meg. Ekkor Tokaji az utánpótlás-válogatott mellett is tevékenykedett, ráadásul másik két, szintén BVSC-s tanítványával, Molnár Krisztiánnal és Jakab Jánossal egészült ki az Európa-bajnok csapat, ami különösen emlékezetessé tette a csehországi kontinensviadalt. Zwickl öt, míg Jakab négy Eb-aranyat nyert az utánpótlásévei alatt.

– idézte fel a régi sikereket. – Ha a kezdetekben nekem valaki azt mondja, hogy ezek a srácok ilyen magasságokba eljutnak, kételkedtem volna benne, mert a legelején ezt egyáltalán nem lehetett előrelátni. Én egyidős vagyok például Gergely Gáborral, és gyerekként együtt nevelkedtünk. Ha valaki nekem akkor azt mondta volna, hogy belőle világbajnok lesz, biztosan kinevetem, és végül aztán vb-győzelemig jutott… Olyan ez, mint a csigalépcső, az ember mindig csak a következő kanyart látja maga előtt, az építmény tetejéig viszont lehetetlen felnézni. Összességében amiatt azonban van jócskán hiányérzetem, hogy Zwickl Daninak, illetve a kortársainak nem tudott igazán kiteljesedni a karrierje felnőttszinten. Bár az olimpiai szereplés többeknek összejött, azt gondolom, akár többre is vihették volna.”

Tokaji szerint bárkiből lehet jó játékost nevelni, ha megvan benne az affinitás és az akarat.

„Lehet, hogy valaki nehezebben, keservesebben jut el a nagy eredményekig, de tanulással és munkával sok mindent el lehet érni. Például volt egy olyan játékosom, aki a Postástól került hozzám, rossz technikával, ütőfogással, és alapvetően sem volt kifejezetten ügyes gyerek, azonban minden egyes edzés végén rendre rágta az edzők fülét, hogy még fél órát külön gyakoroljunk vele.

Eltökéltséggel és alázattal, a megfelelő technikai tudás birtokában rendkívül magas szintre el lehet jutni.”

(Kiemelt képen: Tokaji Sándor Fotó: Steirer Máté)