Akadémiák – többet ártanak, mint használnak?

A szakemberek között sincsen egyetértés abban, hogy megfelelően szolgálják-e a kiemelt akadémiák a magyar kézilabda fejlődését. Ahány edző és sportvezető, annyi vélemény, egy viszont biztos: a cél közös.

„Szerintem az akadémiai rendszer rendkívül pozitív, hiszen már eddig is számos felnőttválogatott kézilabdázó nevelkedett ezekben a klubokban, és biztos vagyok benne, hogy ez a jövőben sem változik majd”- mondta pár hónappal ezelőtt az Utánpótlássportnak a korábbi férfi és női szövetségi kapitány, Hajdu János, aki a Győri ETO Talent Programjának szakmai vezetőjeként a legtehetségesebb fiatal játékosokkal foglalkozik.

Tény, a 2020 óta kiemelt, államilag támogatott akadémiákról több játékos is odaért már a felnőttválogatottba, az említett klubok korosztályos csapatai pedig – nem meglepő módon – rendre az utánpótlás-bajnokságok legjobbjai között vannak, ám a teljes képhez hozzátartozik, hogy a jóval szerényebb forrással dolgozó, kisebb egyesületek gyakran borsot törnek az „nagyok” orra alá, elég csak a múlt héten befejeződő U20-as és U18-as fiú- és leánybajnokság eredményeire pillantani: a négy aranyérmes közül kettő nem akadémiai csapat volt. A fiatalabbaknál is találunk erre példát, sokáig emlékezetes marad az U15-ös lányok között a Harta KC diadala. A nagyjából 3500 fős nagyközség – tulajdonképpen iskolai – csapata Kolics János irányításával majdnem végigverte az országot, bejutott a négyes döntőbe, majd a fináléban a Ferencvárostól szoros meccsen kapott ki. Ízlelgessük a sorrendet: Ferencváros, Harta, Győri ETO, Debreceni SI…

Persze,

Az U15-ös fiúk között a szegedi Tisza Volán SC lett a bajnok ebben az évadban, a döntőben a Ferencvárost győzte le a korábbi kiváló játékos, Kotormán Attila vezette együttes. A tréner megosztotta a gondolatait a diadal mellett az akadémiák kapcsán is.

„Hiszek abban, hogy a sport igazságos; amikor jöttek a hetesek, szinte már a kézilabda istenéhez fohászkodtam, hogy nekünk jöjjön ki a lépés. Nekem is rengeteget jelentett a siker, hiszen megszámlálhatatlan mennyiségű ezüstérmet szereztem a pályafutásom során, de elsősorban a srácok miatt izgultam. Utólag mondhatom, megírni sem lehetett volna szebben azt a napot. Rengeteg korábbi csalódást kárpótolt ez a diadal – emlékszik vissza Kotormán. –

nincs például erőnléti edzőnk sem. Ez nekik és nekem is visszaigazolás volt, hogy mindegy hol vagy, ha beleteszed a megfelelő munkát, és sokat játszol, elérhetsz a csúcsra. Bebizonyítottuk, hogy nemcsak az akadémiákon van élet.”

Az edző szerint a hazai akadémiai képzésnek számos gyenge pontja van.

„Az én időmben – ez nem tegnap volt – mindenki helyben, a saját városában kézilabdázott, így a későn érő típusok sem vesztek el a sportág számára. Volt ideje kiteljesedni, hiszen tizennyolc éves koráig nem igazolt el máshova. Az akadémiákon páratlan körülmények közé kerülnek a fiatalok, rengeteg edzővel, a létesítmények szinte megszólalnak. Viszont szerintem

Ezek az együttesek rendre tíz-tizenöt góllal vernek mindenkit, ám ha mondjuk az éppen pályán lévő irányító rossz napot fog ki, az edző hamar lecseréli, hiszen van mögötte két másik, ugyanolyan képességű játékos. Így azonban a fiatalok nem tanulják meg kezelni az előbb említett helyzetet, nehézséget, nyomást. A kiscsapatban viszont nincs mese, meg kell oldanod, hogy kihúzd magadat a mélyből. Több időt kéne hagyni a játékosoknak, hogy ilyen közegben fejlődjenek, sokkal több szoros meccsre lenne szüksége az utánpótláskorú kéziseknek. Ami biztos, hogy nem egy út vezet a hegy csúcsára, ezt mi is bizonyítottuk. Azt sem tartom szerencsésnek, hogy sok fiatallal már az átigazolás idején elhitetik, micsoda magasságokba jut majd, ha pedig a korábban említett helyzet miatt nem felel meg, elküldik. Nem egy ilyen játékossal találkoztam, ez nem tesz jót a mentális egészségüknek.

Dr. Juhász Istvánt, az MKSZ sportszakmai igazgatóját is megkérdeztük a témában.

„A kiemelkedő képességű sportolók kiemelkedő felkészítési környezetet igényelnek. Ez vonatkozik a külső környezeti feltételekre, vagyis az infrastruktúrára, az edzők felkészültségére, valamint arra, hogy milyen csapattársakkal kell nap mint nap együtt dolgozniuk, adott esetben megvívniuk – mondja Dr. Juhász. – Ebből adódóan a sportakadémiáknak egyértelműen van létjogosultsága, szükségünk van rájuk. Az viszont már másik kérdés, hogy kik azok a fiatalok, akik alkalmasak a képzésben való részvételre.

Ezen a téren változás várható: az MKSZ eddig minimálisan tudott csak belefolyni az akadémiai rendszerbe, április elsejétől viszont az akadémiákért felelős módszertani intézet és a hazai szövetség közös feladatrendszerben szeretné megvalósítani az akadémiák sportszakmai felügyeletét, hiszen a lemorzsolódás, és az, ha nem válik be az adott sportoló, legtöbbször amiatt történik, hogy sok esetben olyan fiatalok is bekerülnek ezekben a műhelyekbe, akik nem ütik meg az akadémiai szintet. Kezdünk egyre inkább belelátni ezekbe a folyamatokba, a közeljövőben pedig ezeket a hiányosságokat a módszertani intézettel és az akadémiákkal közösen szeretnénk orvosolni.”

Juhász hozzáteszi, az emlegetett klubok többségében a pre-akadémiai korosztályokkal is foglalkoznak, ami sokat segíthet a fiatal kézilabdázóknak az átmenetben.

„A NEKA kivételével az összes kiemelt akadémiában nyolcéves kortól képzik a gyerekeket,

Ráadásul arra is kiemelten kell figyelni az akadémiáknak, hogy egyéb, például pszichológiai, mentális szempontból is megismerjék azokat, akik csatlakozni szeretnének az egyesülethez, hiszen nem elég csak annyit tudni valakiről, hogy hány gólt szerzett korábban, mekkorát dob a labdával vagy milyen gyorsan fut; vizsgálni kell azt is, illeszkedik-e a személyisége az új közegbe. Sokszor ezen bukik el a játékos pályafutása.”

(Kiemelt képünk forrása: NEKA)