Jordanov Zoltán: Visszatérni a gyökerekhez

A Magyar Edzők Társaságával együttműködésben indított Mestermunka című sorozatunkban az utánpótlás-edzői szakmát szeretnénk közelebb hozni olvasóinkhoz a legkiválóbb trénerek portréival. Ezen a héten Jordanov Zoltánt, a női tornasport elmúlt két-három évtizedének legeredményesebb magyar edzőjét mutatjuk be, aki a legnagyobb sikereit Nagy-Britanniában és Svájcban érte el, míg jelenleg a hazai leányutánpótlásban élen járó KSI vezetőedzőjeként neveli a fiatalokat.

Jordanov Zoltán 1952-ben született, méghozzá igazi tornászcsaládba: édesapja bolgár színekben szerepelt ugyanebben az évben helsinki olimpián, míg magyar édesanyja szintén hosszú évekig űzte a sportágat, majd edzőnek állt, és a TF-en például mások mellett az ötszörös olimpiai bajnok Keleti Ágnestől is tanulhatott.

– kezdi Jordanov. – Mivel beleszülettem a sportágba, egyértelműnek bizonyult, hogy belőlem is majd tornász válik. Kisgyerekként a KSI-ben kezdtem, és ahhoz a Csányi Rajmundhoz kerültem, aki a szakosztály egyik alapítója volt. Egészen tizennyolc éves koromig a Központi Sportiskolában sportoltam, majd mivel az volt a szabály, hogy az utánpótlásévek végeztével el kellett hagyni a klubot, így a Spartacusba igazoltam. Ezzel egyidejűleg kimentem egyetemre Bulgáriába, és ott is folytattam a tornát. Válogatottságig vittem, de olyan erős volt akkoriban a magyar csapat, hogy sajnos nemkerültem be az 1976-os olimpiai keretbe. A Magyar Zoltán, Sivadó János, Molnár Imre, Donáth Ferenc fémjelezte generáció mellett nagyon nehéz volt labdába rúgni. Amikor az egyetem elvégzése után hazatértem Szófiából, méghozzá a kint megismert feleségemmel együtt, nekem nem voltak már különösebb terveim már a tornasportban. Ugyanakkor, mivel a nejem szakedzőként végzett, és el akart kezdeni gyerekekkel foglalkozni, magyarul viszont nem beszélt, emiatt besegítettem neki – így indult az edzői pályám, aztán ott ragadtam, és immár több negyven éve ennek a hivatásnak élek.

1985-ben szerződtek át a Honvédba, ahol a tanítványai közül Óvári Eszter, a Miskó-ikrek, Ágnes és Zsuzsa, illetve Balázs Bernadett is olimpikon lett 1988-ban, illetve 1992-ben, valamint Óvári még 1996-ban, Atlantába is kijutott. A honvédos évek után visszatért a KSI-be, mígnem 1998-ban a brit szövetség megkereste, a válogatott vezetőedzőjének kérték fel, és mintegy tíz évig töltötte be ezt a posztot, egészen 2007-ig.

„A feleségemmel együtt szép és sikeres éveket töltöttünk el Nagy-Britanniában. A rosszul sikerült atlantai olimpiai után vettem át a válogatottat, és a csapatuk akkor nagyjából a húsz-huszonkettedik hely körül mozgott, majd egy évvel később az 1999-es vébén sikerült mindjárt az olimpiai kvalifikációt érő kilencedik helyig repíteni őket, ami akkor hatalmas sikernek bizonyult, mivel a britek addig soha nem jutottak ki csapatban olimpiára.

Jordanov irányításával a britek kétszer is (Sydney és Athén) csapattal kvalifikálták magát az olimpiára, emellett ezen időszak alatt Európa-bajnoki ezüstöt és bronzot, illetve világbajnoki bronzérmet szereztek. Ezután Svájcba hívták szövetségi kapitánynak, ahol aztán következtek edzői pályafutásának csúcsévei.

Tanítványai 13 érmet, közte hat aranyat nyertek az Európa-bajnokságokon, míg egy-egy ezüst és bronz a termés a világbajnokságokról. A 2016-os riói olimpiáról Giulia Steingruber révén elhoztak egy bronzot is, amely történelmi sikert jelentett, hiszen Svájc soha azelőtt nem szerzett olimpiai érmet női tornában. Steingruber mellett a vb-ezüstérmes, Eb-győztes Ariella Kaslin volt a legeredményesebb tanítványa. Jordanovot 2016-ban az év edzőjének választották Svájcban.

„A svájci teljesen más közeg volt, mint a brit. Az ottani emberek gondolkodása jóval közelebb áll a miénkhez, így könnyebb is volt elfogadtatni és megértetni magam. Persze, mindenhol vannak specialitások, és muszáj alkalmazkodni a helyi adottságokhoz, de az edzői szakma lényege mindenütt ugyanarról szól, e tekintetben nincsenek különbségek. Megvolt a jó rendszer korábban is Svájcban, de hiányzott egy olyan szakember, aki összefogja a folyamatokat, és a legjobbak versenyzőkből pedig kihozza a maximumot.

– mondja, majd a legemlékezetesebb svájci sikereit is felidézi. – Giulia 2015-ben összetettben Európa-bajnok lett, de életem legnagyobb élményét rá egy évre, a berni Európa-bajnokságon kaptam, amikor a tanítványom a hazai közönség előtt két aranyérmet is nyert az Eb-n. Ez felejthetetlen emlék marad.

Egyébként nem egyedül értem el ezeket az eredményeket, ugyanis Svájcba is velem tartott a feleségem, és ő is legalább annyira tevékeny részese volt a sikereknek.”

A mintegy húszéves külföldi munka után 2017-ben hazatért, és a Magyar Torna Szövetség leányutánpótlásért felelős szakmai igazgatójának nevezték ki. Ezt a pozíciót egészen idén februárig töltötte be, amikor is visszatért a KSI-hez vezetőedzőként.

Élvezem a munkát, és olyan gyerekekkel foglalkozhatok, akikben látok fantáziát és szemmel látható is rajtuk a fejlődés. A KSI-t jellemző légkör, a családias hangulat mit sem változott azóta, hogy tizennyolc évesen elhagytam az egyesületet. Mondhatni, visszatértem a gyökerekhez – meséli Jordanov. – Alapvetően nagyon eltérő szerepkör a szövetségben szakmai vezetőként dolgozni, illetve egy klubnál edzősködni. Utóbbiban fiatalokat kell tanítani, míg előbbiben felnőtt embereket – edzőket, klubvezetőket – kell meggyőzni arról, hogy amit meg szeretnél valósítani, az valóban működni fog, és a sportág fejlődését szolgálja. Arról nem is beszélve, ha a két fél nincs azonos hullámhosszon, akkor még inkább megnehezedik a közös munka.”

Hozzátette, a szövetségnél töltött nyolc év nem éppen a legsikeresebb időszaka volt a karrierjében.

„Úgy jöttem haza, hogy a külföldön szerzett tapasztalataim alapján szakmai igazgatóként próbáltam kidolgozni és megalapozni egy újfajta rendszert itthon, ami főleg a versenyeztetés terén hozott változásokat. A briteknél, a németeknél és a svájciaknál lévő rendszert szerettem volna itthon is meghonosítani.

Sokaknak – főleg azoknak, akik nem tudták teljesíteni – nem igazán tetszettek azok az elvárások és követelmények, amelyeket az egyes korosztályokban előírtunk. Igazából egyetlen klub van, amely meg tudott megfelelni a kritériumoknak, és e szerint dolgozott, az pedig a KSI, így hát nem is véletlen, hogy az elmúlt években az ő versenyzőik mindent visznek valamennyi utánpótlás-korosztályban.

És vajon mi motiválja manapság a 73 éves szakembert a megannyi sikert követően?

Ráadásul remek, felkészült edzőkollégák vesznek körül, és jó érzés reményteli fiatalokat edzeni, nekik új elemeket megtanítani. Jelenleg elsősorban a serdülőkkel, az ifikkel, illetve a fiatal felnőttekkel szoktam foglalkozni, de persze az alsóbb korosztályokon is rajta tartom a szemem. Már hetven éves elmúltam, de amíg jólesik, biztosan csinálni fogom továbbra is. A szemléletem szerint a jó edző elsődleges ismérve a türelem.

Az edzések során a jellemző, hogy egyszer csak átkattan valami, és egy csapásra összeáll az adott elem vagy gyakorlat. Ilyenkor ki kell várni, hogy a versenyző mikor kapja el a fonalat és érez rá a mozdulatra. Ebben a folyamatban viszont elengedhetetlen az állandó kommunikáció és a bizalom. Mindig arra törekedtem, hogy nyugalmat sugározzak a versenyzőim felé, mind az edzéseken, mind a versenyeken.”

(Kiemelt kép forrása: beol.hu)